A kilencvenes években elterjedt egy szóbeszéd Venezuelában. Az embereknek akkor még volt idejük pletykálni, bár súlyos gondok voltak, de nem kellett naphosszat a boltokat járni étel után kutatva. Szóval akkoriban azt mondogatták, hogy Hugo Chávez, az ország egykori karizmatikus vezetője egy dologhoz ragaszkodott, amíg 1992-ben, egy sikertelen puccskísérlet után börtönben volt: a világért sem hagyott volna ki egy részt sem a kedvenc telenovellájából. A latin-amerikai országok többségéhez hasonlóan Venezuelában is óriási kultuszuk van a szappanoperáknak. Az emberek imádják a gonosz cselszövő és a tisztaszívű főhős harcát, amelyben végül mindig a jó győzedelmeskedik.
Az elmúlt időszak annyi fordulatot tartogatott, hogy bármely forgatókönyvíró megirigyelhetné, ám műfaját tekintve inkább krimire, de főképp drámára emlékeztet. A legújabb epizódban katonai puccs fenyegeti az egyébként is súlyos válságban lévő országot. A vasárnapi akcióról kevés az információ. A történet a helyiek szerint is zavaros, nem kizárt, hogy valóban nézők vagyunk, a rendező pedig Nicolás Maduro. A mind diktatórikusabb eszközökkel kormányzó, rendkívül népszerűtlen elnöknek éppenséggel érdekében állna, hogy a hatalom megszerzésére tett kísérletekre hivatkozva az eddiginél is brutálisabb módon hallgattassa el a kritikus hangokat. Azokból pedig van bőven: mindennaposak a kormányellenes tüntetések a súlyos élelmiszerhiány, a gazdaság hanyatlása és a demokratikus értékek semmibevétele miatt.
Nem lehet persze kizárni, hogy a vasárnapi akció valóban katonai lázadás volt. A hadsereg soraiban is egyre nagyobb a szembenállás a rendszerrel. A katonai elit maffiaként tartja rajta a kezét a gazdaság jelentős részén, ám az egyszerű katonáknak és családjuknak ugyanúgy meg kell küzdeniük a mindennapi betevőért, mint bárki másnak.
Akármelyik forgatókönyvről legyen is szó, a befejezés tragikus. Úgy néz ki, hogy Maduro, az egykori buszsofőr, eszeveszett módon kormányozza bele az országot a szakadékba. Az emberek 32,5 százaléka már csak kétszer vagy annál kevesebbszer eszik egy nap, mégsem tesz semmit az élelmiszerhiány ellen (pedig így sok szájat betömhetne). A venezuelaiak többsége ellenzi az új alkotmányt, Maduro mégis megszavaztatta az alkotmányozó nemzetgyűlést. A csalástól sem riadt vissza. A legszegényebb venezuelaiak már Kolumbiában koldulnak, Madurót azonban az sem zavarja, hogy menekültkrízist indított útjára. Dialógusról hallani sem akar, ehelyett az éjszaka közepén, az otthonukból viszik el a kormánykritikus embereket. A demokratikus ellenzék azonban nem csak ezért van széthullóban. A káosz közepette nincs közös nevező. Sokan úgy vélik, ezzel a kormánnyal csak az utcán lehet felvenni a harcot, fegyverrel. Az elmúlt évek sem voltak épp könnyűek, de ehhez hasonló krízis jó ideje nem volt az országban.
Maduro talán akkor venné le a lábát a gázról, ha az olajból származó – és az elit zsebében landoló – bevételektől elesne. Az Egyesült Államok a venezuelai olaj legnagyobb felvásárlója. Azaz: Donald Trump jelenti az egyik reménysugarat. Ennél még a vak Esmeralda szemműtétje is biztatóbb volt.
