És te mit csinálsz a Szigeten?
Kosárfonást oktatok.
Az ismerőseim röhögtek: milyen szellemes. Sokáig azt hitték, viccelek, pedig nem. Tényleg kosárfonást oktattam. Csak így engedhettem meg magamnak a fesztiválozást: nap közben dolgoztam a karszalagom fejében, hogy aztán belevesszek a gírosz- és füstölőillatú, basszustól dübörgő, fülledt fesztiváléjszakába. Tizenéves vidéki lányként olyan volt a Szigeten léteznem, mint egy átfogó szociológiai tanulmány. Egy fölé, egy alá, kettő fölé, egy alá – magyaráztam a technikát magyarul, angolul, németül, kézzel-lábbal, ten minitsz vóter, hadonásztam egy hordó fölött, különben törik a vessző.
Mondogattam a lengyel hippiknek, a részeg angoloknak, akik péniszformát fontak, a kisgyerekes anyukáknak, a franciáknak, akik a tuareg zenekar miatt jöttek. Ültek egymás mellett a bőgatyások, a fültágítósok, a feketére festett szemű gothok, a föld fölött lebegő raszták és koncentráltak. Élvezet volt figyelni, ahogy a fekete belga és a hófehér bőrű svéd lány kacarászik, meg kedélyesen elcseveg a tarsolylemezes magyar az Afrika Színpad szivárványszínű hajfonatos fellépőivel.
Egy nagydarab holland metálos mindig nyitáskor érkezett, s már akkor a hordó fölött hajlongott, amikor mi még csak a sátorponyvát bontottuk: áj nó, ten minitsz vóter, vigyorgott, pedig látszott rajta, hajnalig bulizott. Fújtatva-nyögve küzdött a fűzfával. Vaskos ujjainak nemigen engedelmeskedtek a vesszők: ha kicsit erősebben megnyomta, már reccsent is. Visszabontottuk neki, ő szó nélkül újrakezdte. Mindahányszor.
A hetedik napon elkészült minden idők legrondább kosara. Szörnyen csálé volt – ám a holland büszkeségtől dagadó kebellel odacsődítette az összes haverját kosár-nézőbe. Ültek őszinte elismeréssel a kész mű körül törökülésben, sörrel a kezükben, és nézték, mint a Szent Grált. A heti vendégek közül sokan beugrottak elköszönni tőlünk – sok-sok órát töltöttünk együtt, míg megszülettek a kosaraik, összebarátkoztunk. Akadt, aki évekig visszajárt. Nemigen hitte senki, hogy a holland műből valaha kosár lesz, így sorra gratuláltak a barátunknak, ölelgették őt is, minket is. Búcsúzóul megkérdeztük tőle, mi célja a kosárral. Ajándék lesz, mondta: a magyar barátja édesanyjának viszi, aki elszállásolta, amíg itt nyaral. Ő annyira boldog itt Magyarországon, hogy szeretett volna valami különlegeset adni.
Egyre gyakrabban jutnak eszembe év közben is ezek a felhőtlen, sokszínű, sok nyelven duruzsolós napok. Hogy mindig mindenki azt kérdezte: nem féltenek-e a szüleim ott, a sok őrült közt. És hogy közben mindent, amit a békéről, egymás elfogadásáról és szeretetéről tudni érdemes, azt ott tanultam, a Szigeten. Egyszer el kéne jönnötök, hajtogattam. De sosem jöttek el. Sosem értették meg.
Pedig a temérdek kék plakát helyett ráférne erre az országra egy kosárfonó kurzus. Ott ugyanis már az első napon mindenkinek meg kell tanulnia a legfontosabbat: ten minitsz vóter. Különben nem hajlik a vessző. Áztatunk, beszélgetünk. Mert ahogy a mondás tartja: ami nem hajlik, az törik. Akkor aztán bonthatjuk vissza az egészet.
