Hármas karriert futott be a Martha & the Vandellas emblematikus száma, a Dancing in the Street. A detroiti énekegyüttes 1964 nyarán rögzítette a dalt a Motown lemezcégnél, és mindjárt a megjelenése után a második helyre került vele az amerikai sikerlistán. Ebben - a hölgytrió kvalitásain és a Marvin Gaye-szerzemény kiválóságán túl - az is szerepet játszott, hogy a Ku-Klux-Klan a felvétel idején rabolt el és gyilkolt meg három polgárjogi harcost Mississippi államban, s az afroamerikai lakosság jó része úgy gondolta: a szám első sora - „Calling out around the world” - felhívás a világforradalomra. Sokan annál inkább kettős jelentésűnek tekintették a dalt, mert abban olyan városok – Philadelphia, Baltimore vagy „Motor City”, azaz Detroit – szerepeltek, amelyekben nagy színes bőrű populáció élt.
Nem mellesleg: a megölt férfiak közül ketten – Andrew Goodman és Michael Schwerner – fehérek voltak, csak a harmadik, James Chaney tartozott a feketék közé.
A szólót éneklő Martha Reeves pedig, aki 1995-ben közreadott önéletrajzát a védjegyéül szolgáló Dancing in the Street címmel adta ki, így kiáltott fel három évtizeddel korábban, amikor a feltételezett áthallásról kérdezték: „Jó ég, ez csupán egy partidal!”
A brit slágerlistán akkoriban huszonnyolcadikként jegyezték a nótát. (A helyezés Szilágyi Györgyre és Kálmán Györgyre emlékeztet: „Hanyas vagy? Huszonnyolcas!”) Majd 1969-ben újra kiadták a kislemezt Angliában, és akkor a negyedik pozícióba repült fel a nóta. Pedig a mezőny az idő tájt sem volt különösebben gyenge: a Fleetwood Mac az Albatrosszal, Dusty Springfield a Son of a Preacher Mannel, Manfred Mann a Fox on the Runnal, a Herman's Hermits a firenzei Riccardo del Turcótól átvett olasz listavezetővel, a Something is Happeninggel (eredetileg: Luglióval, vagyis Júliussal), míg a Marmalade a Lennon/McCartney-feldolgozással, a Beatles 1968-as fehér albumán szereplő Ob-la-di, ob-la-dával aratott.
Aztán 1985-ben a brit lajstrom élén tündökölt a dal, de már nem Marthával és a Vandellasszal.
David Bowie-val és Mick Jaggerrel.
A rock két bölénye a Live Aid elnevezésű karitatív koncert alkalmából elevenítette fel a számot. A hangversenyt két helyszínen, a londoni Wembley és a philadelphiai John Fitzgerald Kennedy stadionban rendezték, összesen 160 ezer néző (meg több százmilliós televíziós közönség) előtt. A programot az angol fővárosban fellépő Status Quo kezdte – helyi idő szerint pontban délben – John Fogertynek, a Creedence Clearwater Revival gitárosának-szerzőjének örökbecsű kompozíciójával, a Rockin' All Over the Worlddel, s a két arénában olyan hírességek muzsikáltak-énekeltek, mint Bryan Adams, a Beach Boys, a Black Sabbath, Eric Clapton, Phil Collins, a Crosby, Stills, Nash & Young kvartett, Bob Dylan, Elton John, B. B. King, Madonna, Paul McCartney, a Queen, Cliff Richard, Carlos Santana, Tina Turner, a U2, a Wham vagy a Who.
Bowie és Jagger pedig úgy tervezte: a műhold segítségével egyszerre énekli a dalt Londonban, illetve Philadelphiában. Ezt azonban technikailag nem sikerült megoldani, így mindkét helyszínen a szám klipjét vetítették le, miközben Bowie az angol fővárosban, Jagger az amerikai településen állt a színpadra.
A fogadtatás eksztatikus volt, az akkor harmincnyolc esztendős David és a negyvenkettedik születésnapjához közelítő Góliát produkcióját itt is, ott is tomboló ovációval fogadta a publikum. Pedig a Bowie-Jagger páros nem aprózta el a stúdiófelvételt: jó kedvében alig négy óra leforgása alatt rögzítette a kislemezt.
Jagger újabban nem annyira vidám, hiszen az alkalmi kettős másik tagja már nem él: a múlt év januárjában – két nappal az után, hogy betöltötte a hatvankilencediket – költözött el. A közleményeket a legritkább esetben megjelentető Rolling Stones nyilatkozatot adott ki, amelyben „egy egészen különlegesen eredeti művésztől” búcsúzott.
S a történteken már a jótékony Bob Geldof sem tudott segíteni.
