Torz pénzelosztásról, kulturális értékek és műhelyek semmibevételétől félti a magyar irodalmat Reményi József Tamás irodalmár. Az Élet és Irodalomban arra kéri írótársait, ne fogadjanak el Szőcs Géza miniszterelnöki főtanácsadóval összefüggésbe hozható szervezettől könyöradományt. „Kedves Barátaim az irodalomban! Látom, nem is olyan lassan a pénzzel együtt egyre többen elfogadjátok majd, hogy a Tőletek elvett és egy bábukézben megnövelt összegeket, mindazt, amit a Ti kivéreztetett írószervezeteitektől, pályázó társaitoktól, kiadóitoktól, lapjaitoktól, Tőletek magatoktól zároltak, megcsapoltak, megvontak, immár megjuhászodva itt visszakaphatjátok. Hiszen rá vagytok szorulva!” Szövegében a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft-t említi, amely egy éve alakult, és első perctől állami pénzekből működik, többől, mint a támogatott irodalom egésze.
A nagyságrend könnyebb megértéséhez álljon itt a konkrét szám: a KMTG tavaly 700 millió forintot kapott, míg a legfőbb kultúrafinanszírozó, a Nemzeti Kulturális Alap szépirodalmi kollégiumának 2017-re tervezett éves keretösszege 370,7 millió forint (erre pályázhatott az összes magyar írószervezet, folyóirat, könyvkiadó és író). „A KMTG a magyar irodalmi élet felfrissítésének, a kortárs magyar irodalom élővé és olvasottá tételének, illetve az irodalmi tehetséggondozás céljából jött létre” - mondja magáról a szervezet, melynek élén az elhíresült G-nap után ellenzékivé vált Magyar Nemzet ellen kormánytámogatással életre hívott és azóta is közpénzekből működtetett Magyar Idők rovatvezetője, Orbán János Dénes áll. Lapunk megkeresésére Szőcs Géza azt válaszolta, hogy a tehetséggondozó létrejöttében semmiféle szerepe nem volt.
Reményi József Tamás már eddig is következetes lépéseiről volt ismert. Lapunk is beszámolt róla, amikor lemondott az NKA szépirodalmi kollégiumi tagságáról, ahová egyébként a négy nagy írószervezet közös (!) jelöltjeként került. Mostani, a hazai kulturális életben szokatlanul éles hangú megszólalásáról azt kérdezte lapunk, kiknek szánta? „A nyílt levél az állapotoknak szól, amelyek közt az irodalom szereplői egymás ellen kijátszhatók, amelyek közt a nincstelen író mellékjövedelemhez is alig jut, mert amihez ért (szerkesztés, műfordítás stb.), azért ma gyalázatos éhbért kap, ha ugyan megkapja, ezért koldulni kénytelen, s ha az „adakozó” úgy dönt, hogy a kezébe haraptak, nem dob a kalapjába. Semmilyen, járadékot nyújtó szervezet tagja nem vagyok, nagyon is tudom, mi a létbizonytalanság, de látom, hová vezetnek bennünket egy „Nonprofit Kft” több százezer forintos apanázsai.”
„Egy kedves szerkesztő kollégám invitált néhány napja folyóiratának a rendezvényére, amelyen a részvételért igazán korrekt tiszteletdíjat fizetne a meghívó, a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft Előretolt Helyőrség Íróakadémiája.Még néhány hónap, és egyszerűen az íróakadémia lesz ez, … a tekintélyes, semleges homlokzatú kifejezés mögül eltűnik az elfogadhatatlannak hitt disznóság. Elfogadott lesz.”
Szőcs Géza, aki az ÉS-ben válasz nélkül hagyta az őt ért vádakat, megkeresésünkre így reagált: „A tehetséggondozó, vagy akadémia, vagy kft, bárhogyan nevezzük, azért szúrja sokak szemét, mert az uralkodó véleményformáló centrumok, kánongyártó műhelyek, megmondó monopóliumok érdekeit sérti. Úgy tűnik, hogy a gond azzal van, hogy miért OJD irányítja ezt az akadémiát. Gyanítom, ha az ÉS valamelyik új felfedezettje jutott volna ehhez a lehetőséghez - mondjuk, egy előző kormányzat idején - ez a felháborodás nem ezzel az elemi erővel szólalt volna meg.” Reményi szerint „ez csupán diszkrét megfogalmazása a hatalmi elosztás logikájának. „Eszerint eddig az egyik kapott, most pedig a másik, csak ez a mostani -– az előbbivel ellentétben –- az egész mezőny nevében kapja. Valóban, a kilencvenes évek eszeveszetten átpolitizált szellemi háborújában az irodalom szereplői, méltatlanul és sok sebet kaptak, de erre ma kultúrpolitikusként rájátszani bűnös felelőtlenség. Tényleg azt kéne elhinnünk, hogy „a létező szerveződési formák”, azaz több száz magyar író szakmai programjai, műhelytalálkozói, vándortáborai határon innen és túl nem elég virulensek (amúgy nem kéne ezt a hamisan nemzeti „Kárpát-medence” blöfföt hangoztatni…), viszont jön egy szál ember, aki olyan kétségbevonhatatlan tényező, hogy nem kell hozzá az udvari Szőcs Géza közismerten szoros pártfogása, nem is kell a legfőbb döntéshozóknak és családtagjaiknak az illetőt személyesen bemutatnia?” - Úgy látom, Reményi József is felült annak a széles körben - megkérdezésem, és bármifajta ellenőrzés nélkül - terjesztett állításnak, hogy a tehetséggondozónak én lennék a szellemi atyja, kiötlője, sőt netán valamiféle haszonélvezője. A valóság ezzel szemben az, hogy a létrejöttében semmiféle szerepem nem volt. Nem elhatárolódásként, hanem a tények kedvéért rögzítem. A kérdés lényegéről azt gondolom, bármely pénz, amelyet a fiatal irodalom - egyáltalán, az irodalom - céljaira fordítanak, hasznos. Ne engedjük eluralkodni magunkon a pőre, sárga, leplezetlen irigységet - fűzi hozzá a felvetéshez a főtanácsadó.
„Mindig azt az elvet vallottam: virágozzék száz virág. Ezt a szabadelvűséget nem egyszer a fejemre is olvasták. De most is azt gondolom, meg kell adni az esélyt azoknak, akik a létező szerveződési formákhoz képest új struktúrákat szeretnének. Mióta van magyar lapkiadás és könyvkiadás, ez mindig így volt. A fiatalok többnyire nem érezték jól magukat az elődeik által létrehozott keretek között. Ha rosszul sikerül, blamálja magát a kormányoldal. Ha viszont érték születne - akkor jól jártunk mindannyian, nem igaz? Hiszen minden okunk meglesz az örvendezésre, pártállástól függetlenül. Ugyan ki az, aki nem örülne egy jó magyar regénynek, verskötetnek, egy új tehetségnek? Nem is merek arra gondolni, hogy van ilyen ember ebben az országban.”
Számos íróiskola működik egyébként piaci alapokon eredményesen, amelyek céljai között szintúgy szerepel tehetségesnek bizonyuló szerzőik elindítása, ezért is vitatható, hogy éppen ilyen módon kell-e az államnak szerepet vállalnia az irodalmi utánpótlás biztosításában. „Adjunk Orbán János Dénesnek irdatlan pénzeket, ő majd gondozza az eddig rosszul gondozott tehetségeket, egymaga megteremti a sokszínűséget, a többi kórónak meg löttyintünk valamennyit, ha úgy hozza kedvünk.” - összegez keserűen Reményi. A struktúrával van a baj vagy az elosztással? - kérdeztük a keményen fogalmazó, az irodalmi életet régóta belülről ismerő kritikust. „A finomításra szorult korábbi struktúra megcsúfolt, einstandolt változatával. Amelyben nincs egyenlő esély, csak kegyetlen és kegyelmező pillanatok vannak, mint a Kádár-rendszer megszilárdulásának idejében.”
Mészáros Lőrinc birodalma és az írói rabszolgakereskedelem
A nyílt levél említést tesz egy újonnan induló kulturális lapról is: „Most aztán hajrá, lesz új művelt nép, és lesz új könyvkiadó, és lesz a hírek szerint új kulturális dömpinglap is, amelyet minden hétvégén a (már korábban központi kötélre vett) megyei napilapokhoz csatolnak sok százezer példányban.” Miért baj, ha van új kulturális lap, tehetnénk fel naivan a kérdést, ha iparági forrásaink nem erősítették volna meg lapunknak, hogy a kiadvány Mészáros Lőrinc médiabirodalmában készülhet. A Magyar Idők Kiadó Kft. éves beszámolójában a céltartalék fejezet megemlíti: a jelenlegi tulajdonos, Liszkay Gábor el fogja adni a céget a Mediaworks Zrt-nek, melynek ő maga a vezérigazgatója. A Népszabadságot bezáró, ma Mészáros Lőrinc tulajdonában álló Médiaworks rendelkezik mára a megyei lapok többségével. A lapunk által megkérdezettek szerint éppen folytatásos regényt terveznek közreadni, első körben Nemere Istvántól. A hazai sajtóban a megjelenés után szokás fizetni, Nemere azonban előre megkapja a honoráriumát. A megyei lapok központi tartalmát a Magyar Idők szerkesztőségénél készítik, ahol Orbán János Dénes rovatvezető. Reményi úgy véli, „egy centrális akarattal működtetett propagandabirodalom részeként létrehozott orgánum nem szerves képződménye az irodalmi életnek. Ez pusztán a kormányzati szintre emelt sérelmi politika lépése. Az új irodalmi létformát jelentő online folyóiratok fillérekből tengődnek, a művészeti lapok a megszűnés határára vagy azon túlra kerülnek, a magyar szakirodalomra nevetséges keret jut… Hosszan sorolhatnám, mire kellene fordítania a figyelmét a máskor mindig forráshiányra hivatkozó kulturális politikának egy körvonalazódó írói rabszolgakereskedelem helyett.”