Volt tehát Moszkvában egy barátnőm, aki a kandidátusi disszertációján dolgozott. Nálam épp 12 évvel volt idősebb, egy jelentős magyar pártember felesége, akit vélhetően a férje miatt „figyeltek”. Fittyet se hányt rá, de mi tagadás: bujkáltunk. Külvárosi mozikba jártunk, és lehetőleg eldugott helyeken vacsoráztunk. Egy „élményszerű” kivétel volt: valamilyen II. világháborús, japán tárgyú dokumentumfilm megtekintése után már csak a nem olyan messzi Ukrajna szálló étterme volt nyitva, mi meg farkaséhesek voltunk, oda ballagtunk. Leültettek és kihoztak egy legalább 100 oldalas étlapot. Abban külön jelölték, mit lehet és mit nem lehet rendelni. Utóbbiak kiütéses fölényben. Találtunk pár dolgot, míg végre a pincérnő kinyögte: ilyentájt már csak gyezsurnijpovar (ügyeletes szakács) van. Az meg befsztroganovon (beef Stroganoff – bélszín Stroganoff módra) kívül mást már nem csinál. Ez volt a választék. Hát legyen, mondtuk, de legalább ittunk valami kedvünkre valót.
Ez a barátnőm hozott össze a legkülönösebb orosz házaspárral, Vologya Anfingerrel és a nejével. Vologya volgai német gyökerű volt, egyébiránt pedig társastánc-tanár, akit a gyomrán és a torkán kívül semmi se érdekelt. A felesége meg egy cipőgyár függetlenített párttitkára, mit mondjak, jól összeillettek. Az Anfinger-házaspár Moszkva peremén, egy lakótelep utolsó házában lakott és vasárnaponként oda hívtak meg bennünket ebédre. Nem is ebédre, lakomára, mert az asszony remekül főzött.
Vologyáról még annyit, hogy állandó kísérőjével, egy tangóharmonikással – aki az ebédek állandó meghívottja volt mellettünk – három hónapig tartott tanfolyamokat a sarkkörön túli Vorkutában (brrr!) és háromig lenn a Fekete-tenger grúziai partvidékén. Hat hónapon át meg semmit se csinált, csak költötte azt a tengernyi pénzt, amit össszemaszekoltak. Totálisan antipolitikus volt. Italkülönlegességekre vadászni, ez volt a szenvedélye. Az amúgy átlagos lakótelepi lakásban külön vitrinben díszelegtek azok az italok, amelyek a szovjet átlagpolgár számára elérhetetlenek voltak. Francia konyakok, angol ginek, skót whiskyk, mexikói tequilák, Bacardik és így tovább. A vicc az, hogy Vologya ezeket a palackokat soha ki nem nyitotta, nem itta, csak dicsekedett velük a vendégeinek. Nekem elárulta a titkát, kicsit „mólésan” már. Ismered a Gorkij utcai Rossszijszkojevino italkereskedést? – kérdezte. – Ismerem. – Na figyelj ide! A pali meg van fizetve. Még be se érkezett hozzá az új szállítmány, már megüzente nekem, hogy milyen különlegességekből jön pár palack a pult alá, mit akarok? – Én meg válogattam, aztán bementem a raktárába és felpakoltam.
Iszonyú büszke volt magára, a neje meg rendre le is tolta, hogy korrupt emberekkel üzletel. Ahogyan ez egy párttitkárhoz illett.
Mi a barátnőmmel elektricskával (HÉV-vel) vonatoztunk ki az Anfinger-házaspárhoz, akiknél délután 2-kor kezdődött az „ebéd”. És este 10-kor fejeződött be. Legalább négy részletre tagolódott, mind ugyanaz volt, de egyórás szünetekkel. Zakuszkák (előételek), aztán húsok és/vagy hal, végül desszert és kávé. Ha befejeztük, leültünk társalogni – férfiak, nők külön asztaloknál. (Mintha moszlimok lettek volna.) Vologya a lakoma elején kitett maga elé öt darab sörösüveget, melyekben azonban nem sör volt, hanem sztarka (valami sárga átmenet a konyak és a vodka között.) Ezt az öt üvegnyi szeszt ő 8 óra leforgása alatt hiánytalanul elfogyasztotta, senkit se kínált belőle. A férfiaknak konyak, vodka, bor, sör volt, az „asszonyoknak” édes krími vörösbor. Kötelezően. Kínálás italból nem volt, csak felszolgálás az asztalra kitett üvegekből.
Egy-másfél órányi társalgás és ivás után jött ugyanaz a menü, nem írom le még egyszer. A pihenés a gyomornak jót tett, különben is: 22-23 éves voltam, minden alkalommal nekiláttam az új meg új salátáknak, tepsiben sült húsoknak, halaknak. A diákotthon éttermében hétközben különben sem tudtam annyira jóllakni, hogy bármi elég lett volna ezeken a különleges vasárnapokon. Mértékkel ittam, a barátnőm talán alig valamit. Esteledett, mire mindent megtudtam a tánctanfolyamokról, a cipőgyárról, de sokkal jobban lekötöttek Vologya történetei a „vzjatocsnyikokról”, a kiskereskedelemnek azokról az élenjáró dolgozóiról, akik a pult alól mindent elő tudtak teremteni – kellő javadalmazás (esetleg cseretárgy) esetén. Végtére a kaviárt, a tokhalat, a bélszínt, a friss csirkét is elő kellett valahonnan teremteni, nem csak a márkás italokat…
Valamennyiünk közül mindig a tangóharmonikás rúgott be, és ez az állapot különös ceremóniát eredményezett. Az illető kinyitotta az étkező erdőre nyíló ablakát, és elkezdte a csalogányfüttyöket számolni. És a végszava mindig ugyanaz volt: b…zd meg, legutóbb 21 félét számoltam, most meg csak 20 volt! Ez így ment hétről hétre. A társaság elnyúlva a sok zabálás után, a harmonikás meg áll az ablakban és füttyöt számol.
*
Sokat vendégeskedtem egy tanárnál, akinek még Pesten tolmácsoltam, s aki egy roppant tágas és elegáns lakásban élt ifjú nejével a diákotthon egyik professzori – nevezzük így – depandanszában. A tanár úr tudományos szocializmust oktatott és afféle „vonalas káder” volt. Ők sokkal szerényebben láttak el – általában hideg étkekkel –, mint Anfingerék, de ital náluk is volt bőven. Bizonyos – nem kis - mennyiség elfogyasztása „kihozott” a tanár úrból is, belőlem is valamit. Akkortájt, Hruscsov bukása után már nyugodtan lehetett Sztálint dicsérni. De házigazdám nem hogy dicsérte, kérte tőlem: ismerjem el, hogy géniusz volt. És sorolta, miért? Nem a haditettei, hanem a művei miatt. Nofene. Biztos egyetértettem vele, amilyen alamuszi voltam. De az ital nálam is megtette hatását. Akkortájt, ha nem aznap kaptam Varsóban vígan ösztöndíjaskodó szerelmemtől, Maritól egy üzenetet, hogy ne hívogassam telefonon, nem érdeklem őt. Volt ugye barátnőm, de évek óta Mariba voltam szerelmes. Ezt elmondtam a professzoréknak és kimentem a fürdőszobába bőgni. Utánam jöttek és nagyon kedvesen vigasztaltak, mondván, minden rendbe jön. Nekik lett igazuk. P.s. Biztos azért mert senki nem rendelt tőlem annyi fehér pesti körömcipőt (160 ft) mint a feleség (35-40 rubel, egy vagyon). (Folytatjuk)
