Megkezdődhet az aláírásgyűjtés a december 24-e munkaszüneti nappá nyilvánítása ügyében, miután a Kúria elutasította a kérdés hitelesítéséről szóló választási bizottsági határozat ellen benyújtott jogorvoslatot – adta hírül az MTI még július 11-én. A kérdés így szól: „Egyetért-e Ön azzal, hogy december huszonnegyedike munkaszüneti nap legyen?" Az akció tehát elindítható, a kezdeményezőnek 120 napja van a szignók begyűjtésére. Indulhat a „szabad december 24-ét” mozgalom, amely a választások előtt 8-9 hónappal kiválóan alkalmas a nép szédítésére. Amíg a karácsonyi kórus énekel, addig nem kell beszélni oktatásról, egészségügyről, adóról, járulékról, de nem lesz téma a korrupció, az adósságszolgálat és a közbeszerzés sem. Marad a plebsznek az ostoba, harsány bohózat és persze a könyöradomány ígérete.
A kúriai döntést követően a Magyar Szakszervezeti Szövetség (MASZSZ) elnöksége úgy határozott, hogy minden eszközzel támogatja az aláírásgyűjtést, azaz az újabb fizetett munkaszüneti nap bevezetését. A versenyszféra legnagyobb munkavállalói szövetsége azonnal rávetette magát az ünnepi habcsókra és „minden eszközzel” segíteni fogja a referendum megvalósulását. A szakszervezeti aktivisták a munkahelyeken munkaidőben nem gyűjthetnek szignókat, de az utcákon-tereken végre megismerkedhetnek az istenadta néppel. Várhatóan az ellenzéki pártok képviselői is odasomfordálnak majd az aláírás-gyűjtő pultokhoz, így aztán együtt álmodozhatnak (természetesen a néppel együtt) egy jobb világról, egy szabadabb országról. Az aláírások pedig csak gyűlnek-szaporodnak, mindenki derűsebb lesz, hiszen elérhető közelségbe kerülhet a nagy cél és valóra válhat a nagy álom: a szabad december 24.
Egy újabb munkaszüneti nap gazdasági hatásairól már nem akarok írni, hiszen azt korábban több alkalommal megtettem. Az éves munkaidőalap ismételt ad-hoc jellegű és ésszerűtlen kurtításán sem elmélkedem, mivel pontosan tudom, hogy senkit sem érdekel az ezzel kapcsolatos szakmai álláspontom. Igazából csak az nem fér a fejembe, hogy megannyi keserű munkavállalói/érdekképviseleti tapasztalat után miért ezt az utat választották a honi szakszervezetek. A munkaerőpiac feszültségei, a béraránytalanságok, a szakképzés helyzete, a fiatalok elvándorlása olyan témakörök, amellyel napi huszonnégy órában kellene foglalkozni. Beszélni arról, hogy a munkaaktivitást kifejteni képes 15-64 éves korosztály (a munkaerői-piaci kínálat) évente 50 ezerrel csökken. Hová vezet ez, mit lehetne tenni a szomorú folyamat megállításáért?! De nem. Inkább bornírt ötletek felkarolásával múlatják az időt, és azt a látszatot keltik, hogy harcos fellépéssel tettek valami emlékezeteset és hasznosat a dolgozók érdekében. A szabad december 24. kizárólag arra jó, hogy már 23-án is csak „félgőzzel” pöfékeljen a gazdaság motorja. Meg arra is, hogy néhány szakszervezeti funkcionárius mellét döngetve hirdethesse: kiharcoltuk ám, szakikám ! Ezt persze csak az hiszi el, aki háládatlan módon elfelejti a kormányzattól kapott nagypénteki ajándék-szabadnapot.
Emlékeztetőül. A római császárság korában a hatalmi politika eszközévé tette a cirkuszt, erre utal a neves szatíraíró, Juvenalis szállóigévé vált ”Kenyeret és cirkuszt!” mondása. Ingyen gabonához ingyen látványosság párosult: a császárkorban tétlenségre kárhoztatott alacsonyabb társadalmi státuszú népességet el kellett valamivel foglalni, különben energiafeleslegét könnyen a hatalom ellen fordíthatta volna. A római szórakoztatóipar – nagy tömegbefolyása miatt - állami monopólium volt. A cél világos és évezredes, az eszközök korszerűsödtek. A mai centralizált propaganda- és médiaarzenál tulajdonosai nagyobb hatékonysággal képesek alakítani a tömegízlést/tömegigényt/tömeghangulatot, mint egykor a gladiátorküzdelmek helyszínén őrjöngő Titus és Commodus. Miért gondolják szakszervezeti barátaim, hogy egy erős parlamenti támogatottsággal rendelkező végrehajtó hatalom lemond a figyelem-elterelés és a népbutítás kizárólagos jogáról? Miért csatlakoznak a munkavállalók képviselői olyan egyéni kezdeményezéshez, amely puszta szemfényvesztés, hiszen megvalósulása esetén az elesettek és a kiszolgáltatottak szomorú sorsa jottányit sem javul? Sok kérdésem lenne még, amelyekre a mostani kampányüzem-időszakban értelmes válaszokra nem számíthatok. Így marad a keserű történelmi tapasztalat: a felelőtlen ígéreteknek, az indulatok felkorbácsolásának és a gátlástalan osztogatásoknak mindig drámai következményei voltak. Az ókorban is, századunkban is.
