A BL előszezonjának elején kiselejtezett Honvéd korai búcsúfellépésén az az angol nyelvű felirat virított a hirdetések között, hogy az „egyetlen európai bajnokcsapat, melynek nincs szponzora”. Ebben némi rosszallást érzek, pedig pénzügyileg támogatni nem kötelező, pláne, hogy a jelenkori magyar futball üzletileg értelmezhetetlen. „Döbbenetes dolog üres nézőtér előtt küzdeni a sikerért” – írta a Labdarúgás című újság 1983-ban (mert volt idő, amikor akadt hazai sportszaklap is), pedig az idő tájt még 9448-as átlag nézőszámot jegyeztek az NB I-ben. Most három és félszer kisebb a közönség, azaz bevétel sem a jegyekből, sem az úgynevezett merchandisingból nincs, mert ki akar Névtelen feliratú mezt venni magának vagy a gyermekének?
Ezért aztán az egyetlen patrónus az állam, valamint az a hatalom körül forgolódó brancs, amely kormányzati megbízatásokat remél a labdarúgás kiszámított dotálásért. A kör azonban bezárul, az új idény eddigi tapasztalatai alapján hirdetéseket kellene feladni afféle szöveggel, hogy „tisztelettel tudatjuk a lakossággal: megkezdődött a magyar labdarúgó-bajnokság 2017/18-as évada”. Kérdés, a reklámok olvastán-hallatán hányan vennék az irányt a stadionok felé, noha azok egy része már kétségkívül világszínvonalú, miközben a luxus körülmények között is provinciális, kisszerű, elmaradott „játék” zajlik.
Mivel valódi futball nem létezik, és a résztvevők a népesség túlnyomó hányada számára teljességgel ismeretlen, a labdarúgás speciális válfaja témát nem ad, sőt még a bántóan belterjes világban is pályán kívüli események hevítik a fogyatkozó érdeklődőket. A mostani slágerek egyike az Újpest új címere, amely valóban nem sikerült különösebben jól, annyira azonban nem lehet rossz, hogy női mivoltában gyalázzák kórusban Gyarmati Eszter ügyvezetőt. Az ilyen megnyilvánulásokhoz a mai magyar sportsajtónak szava sincs, a média úgy tesz, mintha az obszcenitás jelen sem lenne, de hát tudjuk jól, a fősodorban az áll, hogy „kitűnő a hangulat”, miközben a cigányozás, a felszólítás a nemi aktusra a saját édesanyával a hímtag bekapására utaló, leírhatatlan jelző a hazai sporttelepeken összehasonlíthatatlanul gyakoribb, mint a finom csel, a jó lövés vagy az átgondolt passz.
Bizony, napjaink magyar futballjában mindenekelőtt a fallosz szájba juttatása a beadás.
Közben vannak, akik az újpesti címer kapcsán a Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó ötösre hivatkoznak, de hát a mai lila-fehér együttesnek semmi köze nincs a négy-öt évtizeddel korábbi ragyogó garnitúrához. A jelenlegi társaság sokkal inkább hasonlít a tizenegy éve a liechtensteini Vaduztól a Megyeri úton – nem belga, hanem magyar vezérkarral – 4-0-ás vereséget szenvedő társasághoz, amelyben azért még akadtak ismerős játékosok, mint Vanczák Vilmos vagy a klubikonná kikiáltott Kovács Zoltán. (Azért nevezem proklamált bálványnak a csatárt, mert ő is nagyon messze volt a lilák igazi labdaművészeitől, Zsengellértől Szuszáig, Nagymarositól Törőcsikig.) Ugyan miként lehetne a BEK-elődöntős társaság utódává avatni a mostani kompániát? A pálya mérete vagy a játékosok tizenegyes létszáma megegyezik, ám mi másban van még egybeesés?
Ez persze nem csupán újpesti ügy: általános affér. A Diósgyőr még nem vesztett ebben az idényben, a kétezres éveket a hanyatló Nyugaton töltő Bódog Tamás edző ezzel együtt kifakadt: „Könyörgök, ez az NB I! Nem lehet egyszer odarúgni rendesen a labdát?” A másik feltűnő felvetés a közszolgálatinak mondott televízióból származik. Hétfő reggel azt hallottam, hogy „Balmazújvárosban futball-láz van”. Megnéztem a Vasas elleni 0-1-es meccs nézőszámát: 1396 szurkoló volt a helyszínen. Mondhatni, a hőemelkedés nem veszélyes, a tüzet vizionálónak viszont a leginkább az javallható: keresse fel kezelő orvosát, gyógyszerészét.
