A melegnél csak a mellettem ülő férfi alkoholbűzös lehelete fullasztóbb. Vonat szinte tele van, a nap kíméletlenül bevág az ablakon, így az utasok leginkább valami nagy üvegház pihegő lakóira emlékeztetnek. Szemben tizenéves lány; hogy elférjünk, keresztbe tett lábait az ülések közötti folyosó felé fordítja. Én az ablak felé húzódom, minél távolabb a szeszszagtól. A támlának döntöm a fejem, a szemem sarkából látom, hogy a férfi előveszi a telefonját.
A forrónadrágos lány zenét hallgat, nem veszi észre a jellegzetes kattanást. Én reflexből odakapom a fejem: mit fotóz? Gyanakvásom nem alaptalan: a képernyőn a lány combköze látható. A férfi zavartan matat a készülékkel, én pedig immár egészen nyíltan figyelem, mi ez az egész. Talán csak véletlen volt, szelfizni akart, csak az előlapi kamera helyett a hátsó kapcsolódott be. Ahelyett azonban, hogy törölné a fotót, zavartan lenémítja a készüléket, és újra fényképez. Némán. Annyira belemerül, hogy nem látja: már gyakorlatilag bámulom. Nem hiszek a szememnek. A harmadik, combokat ábrázoló fotó után ocsúdok, és jól hallhatóan megkérem: ne fotózzon vadidegen lányokat.
Véletlen volt, vágja rá, és remegni kezd a keze. Akkor miért nem törölte ki a képet és miért készített még kettőt? Majd kitörli, hebegi, és rakná el a telefont. Nem majd, most. Hadd lássam, felelem higgadtan, de határozottan. A szemközti ülésről is minket néznek már. A lánynak feltűnik a vita, kiveszi a fülhallgatóját. Vázolom a helyzetet, mire megkérdezi a férfit: óhajtja-e, hogy rendőrt hívjon. A lesifotós előveszi a lehető legszánalmasabb indokot: már miért fotózna fiatal lányokat, hát neki családja van. Remek, mondom, akkor hadd lássam, ahogy a másik két képet is kitörli. Célt érek. Néhány percig megsemmisülten ül, majd leveszi a csomagját a poggyásztartóról, és elköszön. Intek a lánynak: nézze csak, a férfi megjátszotta, hogy leszáll, de nincs az állomáson. Úgy egy óra múlva elindulok a mosdóba, és ekkor megpillantom. A szomszédos kocsiban nyomogatja a telefonját.
A FINA magazin szerkesztői a minap úgy gondolták, jó ötlet a nap fotójának választani egy képet, amelyen három szinkronúszó vízből kiálló feneke látható. Viszonylag gyakran önt el a düh, amikor szexista tartalommal találkozom, ám a női test tárgyiasításának ilyen foka szerencsére ritka. A fotón semmi egyéb nem látható, mint három arctalan nő legintimebb testrészei. Neveket sem közölnek, ellenben ott a büszke fotós fényképe a sarokban.
Annyiszor hallottam már a kollégák magyarázkodását egy-egy hímsoviniszta cikk, fotó vagy mondat után, külön listám van a kifogásokról. Előkelő helyen szerepel rajta az, hogy „de hát nekem is lányaim vannak”. „Nekem családom van.” Furcsa dolog ez, nem? A párhuzam. Hogy a vonaton simliskedő perverz és a hivatásos fotós ugyanazt fotózza. Női testrészeket. Csak utóbbinak fizetnek is érte, mi több: megjelentetik a képeit. Hiszen az teljesen rendben van, hogy kiskorú lányokról a tudtukon kívül ilyen képek készüljenek. Pláne, ha családos emberek készítik és jelentetik meg őket.
