Nagyon sokat tudott az életről, mert volt minden: a Debreceni Mezőgépgyár lakatosa, gépésztechnikusa, elvégezte az ELTE BTK magyar-könyvtár szakát, hogy aztán az Élelmiszeripari Dolgozók Szakszervezetének közművelődési munkatársaként dolgozzon. Innen lett a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének aspiránsa, 1972 és 1977 között a Népszava irodalomkritikai rovatvezetője, a Szakszervezetek Országos Tanácsa Központi Iskolája filozófiai tanszékének tanára, 1983 és 1994 között a Magyar Rádió irodalmi osztályának szerkesztője, főszerkesztője, a Kortárs kritikai rovatának vezetője, 1994-től a Népszabadság kulturális rovatvezető-helyettese, nyugdíjba vonulásáig rovatvezetője.
Kivételes ízlésű, elfogulatlan szerkesztő volt, egy nagy szerkesztői generáció utolsó képviselőinek egyike, aki túl sokat tudott és értett meg a világból ahhoz, hogy elfogultan olvasson bármely kéziratot. Csak az értékek érdekelték, a minőség. Főként rádiós szerkesztőként, műsorvezetőként mutatta meg, mennyire felül lehet emelkedni a magyar irodalmat is fertőző népi-urbánus vitákon, aminek következtében mindkét oldal utálta. Kiutálta. A Népszabadság kulturális rovatához került, ahol sokszor heves vitákkal kísérve, nagyon gyorsan elismerték szerkesztői kvalitásait. A sors – vagy, ahogyan utolsó éveiben szelíden megbékélve megjegyezte volna – Isten ujja volt abban, hogy kollégái, haláláig a barátai lehettünk.
