Az uniós agrártámogatásokat eredetileg nem égből hulló mannának, és nem is a politikaközeli oligarchák meg a politikus-családok kiegészítő (vagy fő) apanázsának szánták. A kezdeti felismerés az volt, hogy ha a városokban koncentrálódó jövedelmek egy részét nem csatornázzák át a mezőgazdaságból élő kistelepülésekre, akkor a vidék – még a a leggazdagabb tagállamokban is – el fog néptelenedni. És fölmerült egy másik, az előzővel azonos súlyú szempont is: a kisléptékű agrártermelés, vagyis a Magyarországon családi gazdaságnak nevezett, eredendően tőke- és tudáshiányos gazdálkodási egység versenyképtelen az agrár-nagyüzemekkel szemben (miközben a munkahelyteremtő képessége és az egészséges élelmiszer előállításában játszott szerepe sokkal nagyobb az iparszerű mezőgazdaságénál), vagyis a hátrány kiegyenlítésére, méltányolható közcélok érdekében támogatásra szorul.
Nálunk az uniós forrásokat újraosztó rendszer – nem egyszerűen a kormány belenyugvása, hanem kifejezett politikai akarata nyomán – tökéletesen diszfunkcionálisan, a fő célok egyikét sem segítve üzemel. A támogatások nagyobbik felét olyan nagytőkések kapják, akik semmilyen mutató alapján nem szorulnának állami segítségre, miközben az általuk ilyen címen felszívott közpénz a sokszorosa a részükről a köznek tett szolgálatok (közterhek, foglalkoztatás stb.) ellenértékének. A vidékfejlesztő hatás egyáltalán nem érvényesül: a magyar vidék népessége a szektorba érkező ezermilliárdok ellenére gyorsuló tempóban csökken, háromezer településünk egyharmadában közvetlen veszély vagy naponta megélt tény az elnéptelenedés.
Mivel a magyar támogatási szisztéma tényleges célcsoportja az agrár-nagytőke, az uniós pénz nem csökkenti, hanem növeli a magas gép- és vegyszerhasználatú, helyben fogyasztható élelmiszer helyett tőzsdei agrártermékeket előállító nagybirtok versenyelőnyét. Az is tisztán látszik most már, hogy ösztönzőleg hat a birtokkoncentrációra, vagyis elszívja a földet és a jövőt a családok és a falvak elől – valószínűleg ez a legkártékonyabb hatása az összes közül.
Az EU-tól kapott pénz fele meg sem jelenik a mezőgazdaságban, kifejezetten a spekulációs céllal (például a területalapú uniós támogatásokra gondolva) rengeteg földet összevásárló tőketulajdonosokhoz kerül. Ami ténylegesen az agráriumban kerül, az példátlanul alacsony hatékonysággal hasznosul: mifelénk ismeretlen az egész Nyugat-Európában elterjedt „machine-ring”, vagyis az egy falu-egy kombájn rendszer. Mindenki vesz magának az ingyenpénzből – így fordulhat elő, hogy egy-egy magyar agrártelepülés gépkapacitása a sokszorosa a szomszédos Ausztriában tapasztalt szintnek, látszólag a fejlettségünket, valójában az együttműködés-képtelenséget és a pazarlást demonstrálva. A kormány pedig – a rendszerhibák bebetonozásával, a Kishantos-típusú, a rendszer korrekciós képességét biztosító elemek kiiktatásával – maga gondoskodik róla, hogy mindez egészen addig így is maradjon, amíg a támogatást összeadó európai polgárok valamikor, sejthetően már a következő ciklus idején föl nem lázadnak ellene.
