A kráter neve Chicxulub, egy közelében lévő város nyomán. A tenger alatt található, átmérője 180-200 kilométer, a Mexikói-öböl és a Yucatán-félsziget között. A maga nemében egyedi és a tudósok figyelmének tárgya. A múlt évben egy expedíció fúrásokat végzett a közepében, a több száz méter mélyről származó anyagokat több kutató csoport elemzi. A Chicxulub egyfajta figyelmeztető tábla az emberiség számára.
Elég pontos kép alakult ki már arról, mi történt körülbelül 69 millió évvel ezelőtt. Egy hatalmas, 14 kilométeres átmérőjű sziklatömb – körülbelül akkora, mint a párizsi Notre-Dame és az Orly repülőtér közötti távolság – másodpercenként 20 km/s sebességgel haladt, 20-szor gyorsabban, mint egy puskagolyó. Amikor egy ilyen hatalmas tömeg a Földhöz csapódik, valóságos kataklizmát vált ki. A kráter két fala közti távolság körülbelül 180 kilométer lehetett. Az anyagok, amelyeket az ütközés ereje lövellt szét, szerte hulltak az egész bolygóra és felhevítették annak felszínét. Erdőtüzek gyulladtak, mindenfelé széndioxidot terjesztve a levegőben. Savas esők pusztították a növényzetet, szökőár indult el a szomszédos partoknál. Megtalálták ennek nyomait Texasban és Floridában, a helyszíntől 1000 kilométerre. A porrészecskék és a gázok az atmoszférában maradtak és hónapokra, évekre eltakarták a napfény egy részét. Ezt a jelenséget nevezik „nukleáris télnek”. Növények pusztultak ki, a megmaradt állatok nehezen találtak táplálékot.
Az óceánokban sem volt jobb a helyzet. Az ütközéskor kiszabadult gázok és szulfátok összekeveredtek a vízzel, savasabbá tették és ennek következményei voltak az élővilágára. A fémek a víz felszínén maradva mérgek lettek a halak és a növényzet számára. A tengeri és a földi állat- és növényfajok háromnegyed része kipusztult. Egyetlen, 25 kilogrammnál nagyobb állat sem élte túl a katasztrófát. A legismertebb áldozatok a dinoszauruszok, illetve közülük azok, amelyektől nem származtak később a madarak.
A túlélők között voltak a kisemlősök, akik birtokukba vették a Földet, de több százezer évre volt szükség ahhoz, hogy a bolygó magához térjen.
Felmerül a kérdés, hogy a dinoszauruszoknak lett volna-e esélyük a túlélésre. Az egyik kutató, Ben Garrod szerint, akit a Le Nouvel Observateur kérdezett „a történet iróniája, hogy nem az aszteroida mérete, az ütközés ereje vagy annak globális következményei okozták a kipusztulásukat, hanem az ütközés helye. Ha az aszteroida egy kicsit előbb, vagy később esik le, akkor nem a sekélyesebb parton, hanem a mély óceánba csapódik és akkor sokkal kevesebb halálos hulladék kerül a levegőbe. Akkor a napfény továbbra is eljutott volna a Földre, és lényegesen kisebb lett volna a katasztrófa mértéke.”
El lehet-e mindezt kerülni? Egy aszteroida becsapódása természeti katasztrófa, de jelenleg ez az egyetlen, amelyet az emberi technológia képes elhárítani. Megvannak az elméleti eszközeink ahhoz, hogy azonosítani tudjuk a potenciálisan veszélyes tárgyakat, még ha ez nem is könnyű. A NASA és más obszervatóriumok megtalálják a legnagyobb aszteroidákat, amelyek keresztezhetik a Föld pályáját. Ma az amerikai űrügynökség úgy gondolja, hogy feltérképezte azoknak az 1 kilométernél szélesebb kisbolygóknak a 95 százalékát, amelyek túl közel kerülhetnek a Földhöz. A következő száz évben egyik sem jelent veszélyt.
