A bűnösen alulfinanszírozott társadalmi ellátórendszerek állapota láttán bizony bántja az ember szemét az a potom 18 milliárd forintnyi „bűnbánatpénz”, valójában örökjáradék, amelyet csak az idén kifizet a magyar állam a nagy egyházaknak korábban elvett ingatlanjaik után. Pláne, hogy a szóban forgó ingatlanállomány zöme eredetileg állami tulajdont képezett, többnyire kegyes uralkodók adományaként került a történelem folyamán az érintett felekezetek birtokába. Nem kételkedem Horn Gyula jó szándékában. A szocialista miniszterelnök álma egyfajta „történelmi megbékélés” volt a hazai baloldal és a történelmi egyházak között, mintegy a konfliktusokkal terhelt múlt lezárásaként. Ezért hozta tető alá Horn a katolikus egyház finanszírozásáról szóló vatikáni szerződést, mely elvileg az éppen aktuális kabinettől függetlenül rögzítette az ingatlanjáradék összegét.
A folytatás ismert mindannyiunk számára. E mégoly bőkezű juttatás sem volt elég a klérus számára, mely a jelek szerint hallani sem akart semmiféle megbékélésről a baloldallal. A szóban forgó papok nem érik be kevesebbel, mint a szekularizáció semmissé tétele, a történelmi egyházak ideológiai dominanciájának visszaállítása hazánkban, az általuk deklarált értékrend állami eszközökkel való rákényszerítése a magyar társadalomra, egyszóval az 1945 előtti viszonyok restaurációja trón és oltár szövetségének jegyében. Ez magyarázta a szószékről való leplezetlen agitációt a Fidesz mellett, s ugyanakkor a baloldal elleni gyűlöletkeltést a papság részéről, amíg a mostani kormánypártok ellenzékben voltak. És ez magyarázza a hét éve tartó szégyentelen kollaborációt a szociálisan érzéketlen, ám önmagát okvetlenül keresztényként aposztrofáló Orbán-kormánnyal, a klérus részéről tapasztalható tapintatos hallgatást a döbbenetes kormányzati intézkedéseket követően, mely hallgatással a papok mintegy legitimálják a társadalom szignifikáns részének nyomorba taszítását, a honi egészségügy teljes elhanyagolását, a közvagyon átjátszását bizonyos oligarchák kezére, hogy csak néhány jellemző példát említsek a sok közül. Erkölcsi tőkéjüket ezzel a gyakorlattal ugyan mostanra felélték, a népszámlálási adatok szerint megállíthatatlanul csökken híveik száma. Ők azonban nem olvasnak a jelekből, céljaik változatlanok. A nagy értékű állami ingatlanok ad hoc jelleggel való egyházi tulajdonba adása vagy az egyházi iskolák előnyös helyzetbe hozása az államiak rovására csupán a kezdetet jelenti; a főpapok aktív szerepvállalása az Alaptörvény megszövegezésében előrevetítheti akár azt az elavult praxist is, hogy a parlament a törvényjavaslatokat ismét eljuttatja majd a hercegprímáshoz véleményezésre.
Talán a magyar futballhoz hasonlíthatnám a magyarországi történelmi egyházakat. Abban a tekintetben mindenképpen, hogy „feneketlen hordónak” bizonyulnak, a beléjük öntött közpénz nem térül meg. Ha a klérus a magyar emberek érdekei helyett továbbra is a Fidesz hatalompolitikai céljait szolgálja, rövid időn belül kiürülhetnek a templomok hazánkban.
