Máskor pedig sorjáznak a fennkölt felvezetések arról, hogy az új idényben minden – de legalábbis sok minden – másként lesz, a meccsek néhány héttel korábbi tempója, meglátják, ugrásszerűen emelkedik, a poroszkáló középpályás egyszeriben felszántja a pályát, a technikailag (is) hiányos csatárhoz hirtelen ragadni kezd a labda. Ezeket a nyári meséket azonban mind kevesebben vették be, sőt az emberek a falra másztak attól, hogy duma, az van, fejlődés meg továbbra sincs, pedig az MLSZ hét éve hivatalba lépő elnöke nagy ívű változásokkal kecsegtetett annak idején.
Aztán még azt sem lehet mondani, hogy maradt minden a régiben.
A helyzet ugyanis romlott: Andorra-színvonalú csapattól idáig még nem kapott ki a válogatott. A klubok versengésében már akadt hasonló blamázs, nem is egy – hogy mást ne említsünk: tizenegy esztendővel ezelőtt az alig ötezer lakosú liechtensteini főváros, Vaduz műkedvelői 4-0-ás vereséget mértek az Újpestre a Megyeri úton –, ám a nemzeti együttes eddigi negatív csúcsa talán a Málta elleni 1-2 volt. Viszont a szigetország mégis csak előrébb tart a labdarúgásban Andorránál. Nem mellesleg: 2006-ban La Vallettában a Király – Fehér (Halmosi), Vanczák, Juhász, Leandro (Kiss Zoltán) – Gera, Dárdai, Tóth Balázs, Huszti – Torghelle, Szabics (Czvitkovics), míg az idén Andorra la Vellában a Gulácsi – Bese, Vinicius, Lang (Balogh Norbert), Tóth Bence – Dzsudzsák, Kleinheisler, Nagy Ádám, Stieber (Nagy Dominik), Gyurcsó (Sallai) – Eppel összetételű együttes vesztett.
Mit gondolnak, melyik a relatíve erősebb garnitúra? Vagy helyesebb talán úgy feltenni a kérdést: hány poszton nyernének a maiak a korábbi, a címeres mezben hosszú-hosszú ideig ugyancsak sikertelen játékosokkal szemben?
A süllyedést ez az egybevetés is hűen érzékelteti, és most már mintha az örök – belülről vagy érdekből – optimisták is belefáradtak volna a terméketlen hurrázásba. Ezúttal szinte csak motyogták, hogy itt a szezon, és kivételesen még azt is bevallották maguknak, hogy ez az évad sem lesz különb a többinél. Úgy jártak, mint Sebes Gusztáv 1952-ben, amikor Rákosi Mátyás azzal hívta fel őt az olimpiai döntő előtt, hogy ne merjenek veszíteni Tito hazájának labdarúgói ellen! A munkásmozgalom régi harcosaként is ismert szövetségi kapitány pedig eltűnődött: de hiszen a jugoszlávok is kommunisták... Napjaink hagyományosan pozitív szószólóit pedig az a dilemma gyötri: valójában hova vezet az az út, amelynek Andorra la Vella az egyik (és még korántsem biztosan a vég-) állomása?
A választ önkéntelenül Marko Nikolics, a Videoton újonnan szerződtetett szerb edzője adta meg. A harminchét esztendős szakvezető, aki az előző évadban bajnoki és kupagyőzelemre vezette hazájában a belgrádi Partizant, a székesfehérvári együttesnek a Balmazújváros ellen „elért” szerény 1-1-e után kijelentette: néhány játékosa teljesítményével kiváltképp elégedetlen, mert ezeknek a labdarúgóknak „nem volt kedvük futballozni”. Tetszik érteni: már a legelső fordulóban unták az egészet...
Mivel az ingerszegény Videoton-meccs nézőszáma 1792 volt, a jelek továbbra is arra vallanak: a pályán lévők egyáltalán nincsenek egyedül azzal, hogy ebből bizony elegük van.
