Noha a mai helyzetben igencsak túlzottnak tűnő optimizmust sugallnak soraim, mégis célszerű lenne végiggondolni, hogy a jelenlegi kurzus - akár legtágabb - ellenzéke milyen álláspontot képviseljen a testkultúrát illetően. Mi több, ha netán úgy alakul, hogy felborul a jelenlegi politikai papírforma, és új, valóban demokratikus tényezők kerülnek döntési pozícióba, legyen előhúzható egy íróasztal fiókjából egy aprólékosan kidolgozott, egyeztetett sportprogram az érdemi munka, az elodázhatatlan változtatás azonnali megkezdéséhez. Ne feledjük: a sportban nincsen baloldali jobbegyenes, miként jobboldali tus sem. Biztos vagyok abban is, hogy bármelyik nemzeti együttesünkben nem pártszimpátia alapján passzolnak egymásnak a játékosok…
Először egy megkerülhetetlen koncepcionális dilemmában kell egyértelműen fogalmazni, véget vetve az eddig mindig érvényesülő kényelmes, gyáva „is-is” álláspontnak. Sajnos, tapasztalataim alapján a valószínűbb változat az alábbi.
A (sport)politikai küzdelmek során az ellenzék ostorozza a Fidesz futball-, olimpia-, élsportközpontú, „kirakat fényező” gyakorlatát, a presztízs építkezések és rendezvények értelmetlen, egy szűk körnek viszont busás hasznot ígérő hajszolását. Hirdeti, hogy ezzel radikálisan szakítani szükséges, a figyelmet, az erőforrások, feltételek meghatározó hányadát az iskolai testnevelésre, az ifjúsági sportra, a testedzés társadalmi méretű kibontakoztatására kell fordítani. Aztán jön az előbbi mondat tartalmát gyakorlatilag megsemmisítő óhaj, miszerint persze, meg kell őrizni sportnagyhatalmi státuszunkat is, hisz – kerül, amibe kerül - ez kell a magyar népnek. Nehogy már feladjuk a fenn az ernyő, nincsen kas alapon megszokott, dzsentri módit.
Majd hatalmi helyzetben lényegében átvesszük, „belakjuk” a kialakult struktúrát, és szokás szerint mi is berakjuk – tisztelet a kivételnek – a sportszervezetek, intézmények élére a sporttársadalom által nem elfogadott, az adott területen semmiféle tapasztalattal, tudással nem rendelkező „csókosokat”, hízelgőket, jobb esetben szurkolói szintű kvalitásokat. Nem sokkal később aztán óhatatlanul azzal szembesülünk, hogy az „új mechanizmus” szintén csak a napi ügyeket darálja, energiáit a folyamatosan fellobbanó bozóttüzek oltására, a kapcsolati tőke megszerzésére-megőrzésére, a sportági elit kistafírozására használja. Közben észrevétlenül elrepült ez a négy év is, most sem csináltunk semmi érdemit, az ígéretekből vajmi keveset valósítottunk meg. Pedig annyit dolgoztunk, ütköztünk, csatáztunk, harcoltunk. Garmadával vannak terveink, elképzeléseink a jobbításra, a jövőre, de ezek kivitelezése a következő ciklusra vár. Ha újra bizalmat kapunk, akkor aztán tényleg megvalósítjuk…
Népszava fotó/Vajda József
A „B” változat paradigmaváltást szorgalmaz, valódi, vonzó lehetőségeket biztosítva a társadalom nagy többségének a testedzésre, a mozgásra. Kiemelt figyelemmel az iskolai testnevelésre, a diák- és szabadidő (lakossági) sportra. Nem fél kimondani, hogy a nemzetközi sporteredményesség (olimpia, futball, világversenyek) csak másod- harmadlagos jelentőségű, mert a legfontosabb teendők már régóta nem itt összpontosulnak. Persze, legyen profi sport, ott, ahol az üzletileg megállja a helyét. Bármely sportág részt vehet a nemzetközi megmérettetéseken, ha - döntően piaci alapon - előteremti ehhez a forrásokat. Az állam (beleértve az önkormányzatokat is) ide közvetlen pénzbeli támogatást nem ad, de néhány kedvezménnyel, szabályozóval (pl. az élsportolókat valódi tanulásra motiváló sportösztöndíj rendszer, kedvezményes létesítményhasználat, sportegészségügy, szakemberképzés, stb.) támogatást biztosít.
Viszont garantálja, hogy minden közoktatási-köznevelési intézményben megteremti (felépíti, kibővíti, kiegészíti, karban tartja) a kötelező testneveléshez, a diákok széles körének rendszeres sportolásához szükséges létesítményi és személyi feltételeket, e szolgáltatásokat hétvégén és a szünidőben is biztosítja. Valamennyi járási központban felépít (felújít, bővít) egy multifunkcionális (télálló műanyag borítással és világítással ellátott szabadtéri pályák, plusz kis sportcsarnok, plusz uszoda) sportlétesítményt a helyi sporttal és a vonzáskörzeti versenyekkel kapcsolatos igények kielégítésére. A folyamatos üzemeltetéshez, a szükséges felügyelet-szervezés ellátásához pedig normatív költségvetési támogatást folyósít. A látványsportotokat jelenleg megillető – átláthatatlanul, uram-bátyám alapon zajló, a költségvetést százmilliárdokkal megcsapoló - társasági adókedvezményt fokozatosan megszünteti. Ha a büdzsé állapota majd ezt lehetővé teszi, akkor azt a valóban a közjót szolgáló diák- és egyetemi-főiskolai sport fejlesztésére fordítja. Azaz, a költségvetési pénzek döntő hányadban nem néhány stadionra, sportcsarnokra, akadémiákra, dopping laborra, sportkórházra, világversenyek rendezésére, azokon való részvételre, borsos árú tanulmányok készíttetésére, plakátokra, önünneplésekre folynak el, hanem a valódi prioritásokat szolgálják. Először találkozna a szó és a tett a sportpolitikában.
Ne legyen kétségünk, hogy az utóbbi alternatíva egy felettébb hangos, villámgyorsan megszerveződő, hatékony érdekérvényesítő hálózattal, jelentős médiatámogatással rendelkező kisebbség dühödt tiltakozását váltaná ki. Tudjuk azonban azt is, hogy a csendes egyetértők tábora jóval népesebb, és előbb-utóbb a hangját is hallatni fogja.
