Még jól emlékszem a budapesti városvezetők 2006-os felháborodására, amikor Pécs elhappolta előlük az Európa Kulturális Fővárosa címet. Már magát a versengést sem tudták mire vélni, hiszen szerintük ahhoz kétség sem férhetett, hogy ha magyar város kap ilyen lehetőséget, akkor az csak Budapest lehet. Aztán csak nézték meglepetten, hogy a meglévő értékeket hangsúlyozó, elsősorban a Dunára kihegyezett pályázatukat szép hajrával lenyomta Pécsé, amely úttörő módon nem a nagyberuházásokban, hanem a civil részvételben kereste a projekt lényegét.
Más kérdés persze, hogy Pécsen aztán minden pontosan úgy történt, ahogy a pályázatot előkészítő értelmiségi kör vezetője szomorúan megjósolta a győzelem után. Éveken át nem csináltak semmit, aztán kapkodni kezdtek, végül jöttek a nagyberuházások, erős késésben. A kudarc pedig látványosabbá tette a városon belüli széthúzást és a párbeszéd-képtelenséget, mint korábban bármi más.
Ma még nem tudhatjuk, a hét mostani pályázó közül melyik lesz 2023-ban Európa Kulturális Fővárosa. Igaz, a kormányzati döntések augurjai a szokásos módon, a madarak vonulásából és más biztos jelekből talán már most képesek lennének megjósolni, Debrecennek áll-e a zászló, vagy a kultúra uniós biztosához közel álló Veszprémnek, netán esélyes a renitens Gödöllő, esetleg az évtizede komoly kulturális városfejlesztést folytató Eger.
Amit viszont biztosan tudunk: Budapest nem szerepel a kandidátusok listáján. Hogy nem szimpla sértődöttségről van szó, az világos, hiszen miért is bántaná Tarlós Istvánt Demszky Gábor hajdani kudarca. Ellenkezőleg, a megszokott ügymenet szerint Budapestnek most dafke harcolnia kéne az EKF címéért, bebizonyítani, hogy a városban több van, mint amit az irgumburgumballiberális vezetés ki tudott belőle hozni.
Csak hát ott van az a fránya realitás, hogy ebben a városban már valóban nincsen semmi, ami európai volna és kulturális. Habár Európa ifjúsága kétségkívül idejár a fapados repülőkkel, de városunk művészeti értékei, eklektikus stílusa, közgyűjteményei, izgalmas múltjának kézzel fogható jelenléte lényegesen kevésbé érdeklik őket, mint a korlátozás és rendfenntartás nélkül a városlakókra ráerőltetett vigalmi negyedben mért olcsó alkohol. Emellett fel tudunk még mutatni egy felismerhetetlenségig teleszemetelt belvárost, egy európai unikumnak számító, életveszélyes állapotban járatott metrót, valamint egy virtuális múzeumi negyedet, amelyből úgy talicskáztak ki eddig negyven milliárd forintot, hogy abból semmi sem épült - igaz, legalább lebontottak egy a látogatók által kedvelt, kiemelt jelentőségű múzeumot.
Tudom, ne legyek igazságtalan, hiszen azért épült itt sok minden az utóbbi években, és nem kizárólag futballstadion. A vizes vb ürügyén elköltött 140 milliárd forint - az eredetileg kalkulált költségvetés mintegy hatszorosa - például nemcsak hosszú távon kihasználhatatlan úszóarénát és dunai ugrótornyot, hanem rakpart- és parkfelújítást is eredményezett. És egyébként is: egyszer talán az Európa Sport Fővárosa címet is odaítéli majd az Európai Unió. Eljön még a mi időnk.
