Ül öt asszony egy szép lakásban, megterített asztal körül. Nem fiatalok, hatvan-egy-két évestől nyolcvan-egy-két évesig. Ápoltak, jól öltözöttek. Intelligensek, bátrak, sikeresek a pályájukon, többségük doktori címmel a neve előtt. Magyar értelmiségi nők. Két társadalomtudós, két mérnök, egy rendezvényszervező. Beszélgetnek. Nem unokáznak, nem főznek, betegség szóba nem kerül. Közéletről megy a beszéd, persze, benne a politika is. Főként a jövő évi választás esélyei.
Öt ember, legalább három közelítés. Ki nyer itt, Magyarországon, nem egészen egy év múlva? A társaság legfiatalabbja, a társadalomtudósok egyike, szenvedélyes és egyértelmű: nyilván és csakis a Fidesz. A két mérnök realista, mi más is lehetne: nincs fekete-fehér kimenetel, valószínűségek, esélyek vannak, azokkal kell operálni. Amiknek a feltételei még ma is megteremthetők. A rendezvényszervező is a reáliák felé hajlik, talán éppen ezért nem is túl optimista.
Latolgatások, de minek? Ez egy jobboldali ország, mindig is az volt, nincs remény a váltásra – állítja a szenvedélyes. Mindig? És a Horn-kormány, plusz még a további nyolc év? Hiszen nem is a jobboldaliság a gond, hanem a polgári jobboldaliság hiánya – veti ellen az egyik mérnök. Nálunk korábban is nagyon vékony réteget jelentett a polgárság. Kétségtelen, hogy 1867-től, a kiegyezés áldott megvalósulásával kiszélesedett, megerősödött, de azután, a 20. század második felében két támaszát is kiirtották. Először, szorgos állami tevékenységgel, a zsidóságot, amelynek döntő részét elpusztították, utána, 1946-ban kitoloncolták a svábokat, megint csak szorgos magyar állami segítséggel. Az államosításokkal pedig végképp szétzilálták a maradék ipart, mezőgazdaságot és vele a maradék polgárságot is.
De próbáljuk meg, segít talán a történelem, veti föl a másik mérnök. Gyakorlatban aligha, bár némi tanulsággal azért szolgálhat. Bizony, még lázadások is kitörhetnek, intenek az idősebbek, akik már felnőttként élték meg 1956-ot. Amitől persze isten mentsen, mert ez a mostani vezetés egy felkeléskor majdnem biztosan lövetne. És ahol odalőnek, ott előbb utóbb vissza is lőnek, hiszen, állítólag, jócskán van fegyver a lakosságnál.
Segít-e a történelem? Nos, 1867, a kiegyezés múltja mindenképpen pozitív emlék. Kétségtelen, kellett hozzá egy porosz győzelem a Habsburgok fölött. De az bizonyos, hogy maga a ki- és megegyezés történelmünkben példátlan fellendülést hozott, kiegyenlítve azokat a károkat, amiket Kossuth és követői a detronizálással és szánalmas nemzetiségi politikájukkal okoztak, évtizedekre visszavetve a magyar gazdaságot, veti fel az egyik mérnök. És mert a mérnök elsősorban gazdaságban gondolkodik, ezért határozottan állítja, hogy csak annak fejlődésén, bázisán lehet megvalósítani a gyönyörű társadalompolitikai ígéreteket, amikkel most gond nélkül dobálózik mindegyik ellenzéki párt.
De hol egy vezető, igazi vezér a láthatáron, vezető, aki érzelmet és értelmet egyesítve magával tudja ragadni az elégedetlen, a más társadalmi közelítéseket áhító embereket? Nos, ebben megegyezett a társaság: nincs ilyen. Hol egy Jeanne d’Arc, miért csak mindig férfiban gondolkodunk? Sem a merev, papírról beszélő, humortalan önjelölt, sem a szónoknak jó, de egyébként, gazdasági téren nem erős férfi nem látszik megfelelő megoldásnak. Látjátok! Csakis a Fidesz győzhet, nekik aztán van vezérük, állítja ismételten a társaság szenvedélyes tagja.
Talán nem is lenne nagy baj, ha így történik, veti ellen a másik, a mindig józan ítéletű mérnök. Mert mi várható? Súlyos anyagi gondok - az EU-pénzek fokozatos elapadása nyomán. És elaknásított közigazgatás. Többé-kevésbé üres kassza, pangás a beruházásokban és hozzá az ígéretek tetemes méretű halmazának beváltását elváró tömegek. Mindenütt beépített régi emberek ülnek, akik, ahol csak tudnak, szabotálnak. Fél év és beüthet a csőd. Akár új választás kiírásával, amelyen diadallal térhet vissza a Fidesz. Meglehet, már most erre játszanak.
No és ha a mostani ellenzék, amit szándékosan ne nevezzünk baloldalinak, mert lehetnek köztük liberálisok, sőt mérsékelt konzervatívok is, nem ér el - már pedig nagyon valószínű, hogy nem ér el - 51 százalékot, kivel lehet társulni? - veti föl a nagyon pontos gyakorlati megoldásairól elhíresült, kiváló rendezvényszervező. Marad a Jobbik. De vele lehet-e, szabad-e koalícióra lépni? Vagy bekövetkezik a teljes patt-helyzet, végül új választás kiírásával.
Valóban, lehet-e társulni a Jobbikkal? Ebben a legnagyobb a társaság megosztottsága. A két társadalomtudós határozottan a nem mellett áll ki, a két mérnök, bizonytalankodva, de mégis, a kompromisszumos megoldás híve. Előjön a Churchill-Sztálin szövetség örök példája. Csakhogy tényleg, lehet-e ismételni a történelmet? Lehet-e szövetséges egy nyíltan rasszista elveket valló párt, még megszelídített formájában is? A társaság egyik tagja - egyébként a jezsuiták odaadó híve - szerint igen, mert bizony a cél szentesíti az eszközt. És ne feledjük, amit szenvedélyes társunk joggal állított: ez egy alapvetően jobboldali ország. Hozzátéve, hogy Magyarországon nincs erős polgárság, kétségtelen azonban, hogy erős az értelmiség, hagyományosan jók voltak az iskolák, főleg az egyetemek. Ámbár azért húsz-harminc évenként tömegesen távozott a magyar értelmiség, kezdve a múlt század 20-as éveiben a fehérterror elől, majd a háború után, aztán 1956-57-ben - és folytatva éppen napjainkban. A vidék, a kisvárosi és falusi nem-főváros pedig hagyományosan konzervatív. Mármost akkor miért ne lehetne koalíciós partner egy erősen jobboldali párt.
Milyen szép, móriczi jelenet: öt magyar ember ozsonnázik és beszélget, vitázik. Öt magyar ember? Nem! Csak nő. Mert a magyar közélet jelenleg, persze hagyományosan is, teljesen férfi-bázisú. Elég csak a két nagyobb baloldali pártot felemlíteni. Az MSZP-ben csupa, csupa férfi mozog a színen, a most létrehozott kampány-vezérkaruk is színtisztán hímnemű, prominens megszólalóik is azok. A DK sem különb. A közelmúltban volt vezetőségválasztó kongresszusuk, de a jelölőbizottság színtisztán csak férfiakból állt, és az első hat vezetőjük között egyetlen – egyébként kiváló – nő található. Kétségtelen, az LMP-ben szerepel egy kitűnő asszony, társelnök, ám ez a párt deklaráltan nem akar részt venni a választáskor semmiféle együttműködésben.
Pedig, meglehet, talán valahol, az országnak egy eldugott helyén ott rejtezik egy ifjú Jeanne, bátor, szenvedélyes, mozgósító és persze, intelligens is. Hiszen itt a Macron-jelenség! Ő is szinte pillanatok alatt jutott el a csúcsra! Ami persze egyáltalán nem adekvát példa. Nem csak azért, mert ő is férfi, hanem mert nem a semmiből, az ismeretlenségből jött: volt sikeres befektetési bankár, sőt miniszter is. Azért sem alkalmas a példa, mert női miniszter, ugye, nemcsak a Fidesz-kormányban nincsen, de még a szocialista Bajnaiéban sem volt, és a szocialista elődkormányokban is gyéren alkalmaztak nőket.
Későre jár, szedelődzködik a kis társaság. Rezümé nélkül. Mert a komor rezümét egyikük sem akarja kimondani. Öt intelligens, sikeres magyar értelmiségi nő fájdalmas jövőképét.
