Kukorica, bab, mogyoró, szárított csipkebogyó – ebből készül az epertorta, persze „játszásiból” a Nógrád megyei ráróspusztai ifjúsági központban, amely a Példakép tábornak adott helyet. A lányok, akikkel a virtuális epertortát sütjük, eljátszanak akár egy kis fazék babszemmel is. Nincsenek nagy vágyaik, nem kell nekik beszélő plüsselefánt vagy helikopteres Barbie. A babaarcú Ongai Anita leginkább most arról álmodik, hogy hazamehet Nógrádszakálra, és végre újra együtt lehet az édesanyjával, meg a három testvérével. Még sosem volt távol tőlük ilyen hosszú időre – egy hétre –, s az első napot végigsírta, annyira hiányzott neki a család. A Szécsényben élő Oláh Klaudia talpraesettebbnek tűnik, látszik, hogy ő valóban próbált erőt meríteni a táborból, amely azt igyekezett sugallni nekik: ha nehezen is, de ki lehet törni a peremlétből. A most negyedik osztályos kislány színésznő szeretne lenni, s azt mondja, vagy Pesten, vagy a Harvardon tanulja majd a szakmát. De az is lehet, hogy sztársminkes lesz, akár a nővére – teszi hozzá.
- Hol dolgozik a nővéred? - kérdezzük.
- Hát Salgótarjánban, oda megyek a jövő héten, ő vigyáz majd rám – feleli.
- S milyen sztárokat sminkel a testvéred Salgótarjánban?
- Nem tudom – válaszolja, majd kisvártatva hozzáteszi, hogy Győzike feleségét..., őt például igen. Klaudia közli, hogy azért szeretne színész lenni, mert a színészek szépek, okosak és jók, s hogy olyan sorozatokban játszhasson, mint a Violetta. Bárgyún nézhetünk, mert megbocsátón feleli: akármilyen sorozatban szívesen részt venne, ha nagy lesz. Megtudjuk még, hogy édesapja házépítő Pesten – vagyis segédmunkásként dolgozik építkezéseken, derül ki, amikor pontosítunk –, édesanyja pedig otthon van táppénzen.
A legtöbb gyereknek, közmunkások a szülei. Márkónak is, akivel később mézeskalácsot festünk együtt, s a szívsütemény közepére kérésére odaírjuk tojáshabbal, hogy „apa” és „anya”. A testvéreiét nem kell, nem férnének ki. Márkó hegesztő vagy szakács szeretne lenni, de ha most azonnal kellene választania, inkább ez utóbbi lenne, talán nem véletlenül: a táborban vendégül látták Oláh Gergely salgótarjáni mesterszakácsot; aki megmutatta nekik, milyen gusztusosan lehet feldíszíteni akár a legegyszerűbb ételeket, vagy milyen „cuki” a görög saláta. Ő is egy példakép volt azok közül, akiket az idei, sorrendben immár hatodik alkalommal rendezett táborba meghívtak a szervezők. Korábban jöttek orvosok, tűzoltók, rendőrök, volt náluk sportoló, asztalos, jogász, s az idén vendégül látták az énekes Radics Gigit is, aki a környékről, a szlovák határhoz közeli Endrefalváról származik, miként a táborlakók közül is jó néhányan.
Az országnak ezen a peremvidékén nemcsak a romák élnek hátrányos körülmények között: munkalehetőség híján szinte mindenki szegény. Saját erejükből nemigen nyaralnak az itteni családok, így már annak is örülnek, ha a gyerekek egy-egy hétre kiszakadhatnak a szerény körülmények közül.
A Példakép tábort a bajor CSU-hoz köthető Hanns Seidel Alapítvány finanszírozza évről évre. Fő profiljuk a felnőtt továbbképzés, de 2010 óta bekapcsolódnak a roma felzárkóztatásba is – mondja Fixl Renáta, az alapítvány itteni képviselője. Részben nekik köszönhető a Roma Szakkollégiumok működése, de hat éve „kijárták”, hogy gyerekprojekteket is indíthassanak – ez lett a ráróspusztai tábor. Minden évnek más a tematikája: az önkéntesség, a tolerancia, a munka világa vagy épp a népek barátsága is volt már téma. A pénzzel való bánásmód minden évben jelen van, Varga Krisztina táborvezető szerint azért, hogy az élet dolgaira készítsék fel a gyerekeket. Minden jó feladatért, minden szépen kitakarított szobáért, udvarias mondatért példakép-tallért kapnak, amelyet a tábor végén elkölthetnek, valódi ajándékokra, írószerre vagy épp plüssállatra, bizsura váltva be a papírpénzt. Volt olyan gyerek, aki szinte stresszes állapotba került attól, hogy mennyi mindent megvehet. „Életre nevelési céllal” az összegyűjtött tallérok 30 százalékát előbb levonják tőlük „rezsire”, s csak a fennmaradó hetven százalékot lehet elkölteni, hisz az áram, a víz, a villany, az étkezés az életben is pénzbe kerül. Akadt kisfiú, akinél eltört a mécses, amikor az öt százaléknyi „vízdíjat” levonták tőle, azt mondta, ez nem igazságos, hisz sokkal kevesebbet fürdött, mint a többiek. Ami egyébként nagy szó, mert itt a zuhanyzás volt az egyik legnagyobb sláger: azokban a komfort nélküli, faluszéli lakásokban, ahonnét ők jöttek, csak álom a mások számára hétköznapi kényelmi szolgáltatás. Jellemző az is, hogy ezek a nyolc-tízévesek a családjuk minden tagját meg akarták lepni valamilyen aprósággal, sokan pedig játékok helyett inkább írószerekre, tolltartóra vagy épp rajztömbökre váltották a tallért. Azt mondták, milyen jó, legalább szeptemberben erre nem kell költeni az anyjuknak, és így több marad ételre.