Több komoly hendikepje is volt az idei Konföderációs Kupának. Az első, hogy Oroszországban rendezték. A hivatalos körök megnyilvánulásai szerint újra baráti ország válogatottja soha nem volt olyan hátul a FIFA világranglistáján, mint mostanában, és hatvanharmadik helye hűen bizonyítja, hogy a jelenlegi alakulat az utóbbi fél évszázad leggyengébb „komandája”. Abból, sajnos, nem lehet kiindulni, hogy az együttes nemrégiben simán, 3:0-ra győzött a magyar csapat ellen az Üllői úti stadionban, mert a KK csoportmérkőzései is megmutatták: számottevő vetélytárssal szemben fegyvertelen a garnitúra. Az Új-Zéland legjobbjai fölött aratott 2-0 után két vereség és kiesés következett, minek nyomán a helyi érdeklődés még inkább megcsappant (addig sem volt különösebben lázas).
A világ figyelme sem fordult Moszkva, Kazany, Szentpétervár vagy Szocsi felé. Leginkább azért nem, mert a Konföderációs Kupa csak akkor tarthat igényt széles körű kíváncsiságra, ha Európát és Dél-Amerikát a legattraktívabb együttesek képviselik. Ám az Eb-t a múlt évben a portugálok nyerték, s bár Cristiano Ronaldo igazi világsztár és a csapat is kitűnő, a gárda nem annyira vonzó, mint a spanyol, az olasz vagy a német válogatott. Hogy az utóbbi végigjátszotta a tornát? Igaz is, nem is. Mert a világbajnoki címvédő Németország valóban képviseltette magát az eseményen, ám csupán a B csapatát szerepeltette. Ha csak Manuel Neuer, Benedikt Höwedes, Jerome Boateng, Mats Hummels, Sami Khedira, Toni Kroos, Ilkay Gündogan, Mesut Özil, Mario Götze, Thomas Müller, André Schürrle nevét említjük a megannyi hiányzóé közül, akkor is 696 válogatottság maradt távol.
Az más kérdés, hogy ezúttal is igazolódott: a német futball játékoskészlete hallatlanul gazdag, és az oroszországi keret tagjai nemhogy nem outsiderek, de Joachim Löw szövetségi kapitány azt mondta: két-három játékos akár a kezdő tizenegybe is bekerülhet a jövő évi vb-n. Hogy kire gondolt? A világbajnok Julian Draxleren, Matthias Ginteren és Skodran Mustafin, valamint az eddig is jól bevált, sőt klasszis kvalitású Joshua Kimmichen túl talán Leon Goretzkára, Lars Stindlre, Timo Wernerre, de hát ott van még a török gyökerű Emre Can, a szenegáli származású Leroy Sané és – miként a régi filmek stáblistáján olvasható – sokan mások.
Dél-Amerikából Chile korántsem a tartalékjaival, éppen ellenkezőleg: olyan együttessel érkezett, amelynek hét tagja – Claudio Bravo, Alexis Sanchez, Gonzalo Jara, Gary Medel, Jean Beausejour, Mauricio Isla, Arturo Vidal – foglalja el az ország válogatottsági örök rangsorának első hét helyét. Becsülendő adat, miként az is, hogy a legutóbbi két Copa Americát egyaránt Chile csapata nyerte, igaz, mindkétszer a gól nélküli döntetlent követő tizenegyes-párbajban. (A kárvallottak – miként a KK mostani, szintén 0-0-ás elődöntőjében a portugálok – 2015-ben és 2016-ban, a CA centenáriumi külön kiadásában is a felnőtt tornán majd negyedszázada nyeretlen, lassanként örök veszteseknek mondható argentinok voltak). Ám Chile bármennyire sikeres, a földkerekség futballrajongóira gyakorolt hatás tekintetében nem vetekedhet az előző három Konföderációs Kupa győztesével, a brazil válogatottal, amelynek szereplése más dimenzióba helyezi a tornát a chilei részvételhez képest. (Pláne olyan gálaműsorok esetén, mint az argentinok elleni 4-1 2005-ben vagy a spanyolok 3-0-ás legyőzése 2013-ban.)
De ne aggódj, világ és Oroszország: jövőre jönnek a nagyok.
