Harminc évvel ezelőtt, amikor a Népszava oktatási riportereként dolgoztam, egy szállóige járta a szerkesztőség tagjai között: "Magyarországon minden feudális, az volt a kapitalizmus és az a szocializmus is, minden feudális volt nálunk, kivéve a feudalizmust." (Azt, hogy a demokrácia is feudális lesz, még nem sejthettük.) Találó megállapítás volt ez, mert a középkor a nyugati országokban rendi alkotmányosságot jelentett, nálunk viszont a király abszolút hatalmát. A középkori magyar királyság ereje nem abból fakadt, hogy fejlett jogállamot működtettünk volna, hanem abból, hogy Magyarországon feküdtek Európa legnagyobb aranybányái. Ameddig aranytermelő ország voltunk, uralkodóink háborúkat, palotaépítéseket és – a lázadásokat megelőzendő – egy minimális jólétet tudtak finanszírozni, amikor elkezdett a körmöci bánya kimerülni, eljött az igazság pillanata: kiderült, az oligarchákra épített magyar gazdaság nem versenyképes.
A magyar gazdaság ma sem képes önmaga finanszírozására, mégpedig azért nem, mert a szabad piacgazdaság és a teljes körű jogállam kiépítése helyett egy függelmi rendszer kialakítása az aktuális politikai hatalom célja. Ez a függelmi rendszer tönkreteszi azokat a demokratikus folyamatokat, amelyek megerősödve az ország versenyképességét eredményezhetnék. Súlyosbítja a helyzetet, hogy ez a történet gyorsuló spirál: a kormányzatnak egyre nagyobb összegeket kell költenie a helyzete finanszírozására, mert egyre nő a vazallusi réteg, az erre a célra fordítható összeg pedig nem végtelen.
A középkorban Nagy Lajos, Hunyadi Mátyás és a többiek alapvetően az aranybevételből működtették a versenyképtelen magyar államot – bár Mátyásnak már ez sem volt elég, korábban ismeretlen nagyságú adóprésbe szorította a lakosságot. Mátyás király a nemzeti büszkeségünk, mert nagy hadjáratokat vezetett külföldre, igaz, a háborús költségek csődöt okoztak és a függetlenség elvesztését eredményezték.
A XX. században már nem voltak aranybányáink. Horthy Miklós rendszere ezért fasiszta és náci támogatókhoz folyamodott. Nemcsak területeket kaptunk vissza Mussolini és Hitler jóvoltából, hanem a német Harmadik Birodalom túlárazott vásárlásokkal is támogatta a reménytelen nagybirtokrendszer Magyarországát. Kádár János kezdetben az olcsó szovjet olajra támaszkodva, később nyugati hitekből finanszírozta vazallusi rendszerét. Orbán Viktor először államosította a nyugdíjvagyont, jelenleg pedig az Európai Unióból idezúduló milliárdokból él. Ha nem lett volna ez az EU-támogatás, a magyar GDP nem növekszik, hanem süllyed. Nagyobb segítséget kapott hazánk az utóbbi években, mint amennyi annak idején a Marshall-segély összege lett volna. A Marshall-segélyből Nyugat-Európa talpra állt, mi az EU-támogatás végén több százezer kivándorlót, több millió nyomorban élő embert, tönkretett egészségügyet és egy lebutított iskolarendszert tudunk felmutatni.
Reméljük, jobb forgatókönyv következik be az EU-pénzek két év múlva bekövetkező elapadása után, és csak rémálom a következő lehetőség: mivel a kormánynak valamiből finanszíroznia kell magát, és valamivel el kell csitítania az életszínvonal várható zuhanása miatti felháborodást, olyan nagyhatalomhoz köti az ország szekerét, amelyik hajlandó neki fizetni. Hogy ez a nagyhatalom a segítségéért milyen árat kérhet, jobb bele sem gondolni. Úgy tűnik, mintha már meg is kezdődött volna az udvarlás ennek a nagyhatalomnak. A nép pedig kapja majd az uszítást: gyűlölheti a migránsokat, a romákat, a zsidókat, a liberálisokat, mindenkit, akit a politika erre a célra képes majd megtalálni. A Soros-ellenes hadjárat éle teljesen nyilvánvaló. A határ egy ideig még nyitva lesz, hogy az elégedetlenkedők elmehessenek szerencsét próbálni külföldre, de amikor a zúgolódás tömegessé válik, tán még be is zárják majd a kapukat, ne áramoljon már be annyi felforgató eszme. És esetleg találnak valakit, egy bűnbakot, akit felségsértésen vagy nemzetáruláson kapnak, minél ártatlanabb, annál jobb, mert az ő brutális megbüntetése érthető üzenet lesz mindenkinek: bármit megtehetünk.
Nem hiszem, hogy akár a Fidesz, akár maga a miniszterelnök ezzel a tervvel lépett volna a közélet színpadára, de törvényszerűen ide kényszerültek a demokrácia-korlátozó politika miatt. Az sem valószínű, hogy a kormány támogatóinak többségét ez a perspektíva lelkesítené. Most még akár változtathatnának is a dolgon. Ehhez persze szakítani kellene a Brüsszel-ellenes keresztes hadjárat eszméjével és meg kellene fékezni a fosztogató oligarchákat. Ehhez erő kell, bátorság és politikusi karakter. Szót kellene érteni a demokratikus ellenzékkel, hogy visszatérhessünk Európába, oda, ahonnan Horthy Miklós hatalomra kerülése óta kizuhantunk.
Hogy egyszer már ne a feudalizmusban éljünk végre.
