A hamutartóba három, gondosan odakészített szál cigaretta. Fazekas Pál, a hetvenhat éves dzsessz-dokumentátor magának, valamint a Népszava újságírójának és fotósának, készítette oda. Az idős férfi fülhallgatót visel, amikor ajtót nyit a Nagyfuvaros utcai zsinagógával azonos házban lévő átmeneti otthonában, amely eredetileg a kántor lakhelye. Fazekas hosszú időt töltött a Mazsihisz Szeretetkórházban, mert három-három lábujja elfagyott a cudar téli időben, mivel hidegkúti házában a gázt és a villanyt is kikapcsolták. Ott az utóbbi időben már embertelen körülmények között – rogyadozó falak, rendetlenségben, alapvető civilizációs normák hiányában – élt. A ház rendbetételére a barátai internetes segítségkérő kampányt hirdettek, ezen egymillió forint gyűlt össze, noha erre ötmillióra lenne szüksége a kisnyugdíjasnak.
A VIII. kerületi kántorlakban három hónapot tölthet, mégis otthonossá varázsolta a lakást. A falon zsidó naptár, a Budapesti Zsidó Hitközség lapjának, az Új Életnek és a Népszavának a cikk-kivágásai, valamint – nála évtizedekkel fiatalabb – barátaival közös fényképei, a könyvespolcon Moldova és Ulickaja könyvei állnak. A sokat emlegetett kazettás magnó, amellyel Fazekas 1984 óta több száz dzsesszkoncertet rögzített, a hidegkúti házban maradt, csakúgy, mint a rengeteg felvétel. Mivel akkor, amikor felkerestük a pesti zenei élet különc alakját, éppen rádiót hallgatott, adódott a kérdés, csak nem dzsesszt. – Nem hallgatok dzsessz-zenét, azt sem tudom, mi az – érkezik a ripők válasz. Miért nem, kérdezünk vissza. – Mert semmi közöm hozzá, feleli.
Viszont évtizedekig nagyon is sok köze volt hozzá. Az 1941. február 16-án, Párizsban Marcel-Paul Fuchs Kohen néven született, ahol hat és féléves koráig élt. Fazekas Pál, a francia főváros sanzonjaival a fülében tért vissza a háború utáni Budapestre. – Ha nem is azóta, de már félévszázada a zene az életem tengelyében áll. Viszont azt a bizonyos szót, ami magyarul dzsessz, nem vagyok hajlandó használni – kezdi. A kecskeszakállas, vékony kis ember azt mondja, a dzsessz egy piszkos szó, ami nem fedi azt, amit kellene. – Már nagyon régóta annyiféle zenét hívnak így, holott azok többségének lényegi közük nincsen egymáshoz. A dzsesszt valójában fekete zenének (ahogy angolul mondják is: black music) kellene hívni, hiszen afroamerikai, nyugat-afrikai gyökerei vannak – teszi hozzá.
A megnevezés problematikája kapcsán elmeséli, az amerikai Archie Shepp egyike azoknak a dzsessz-előadóknak, akik legtöbbször jártak hazánkban. Az idén nyolcvanéves Shepp talán tizennégy-tizenhatszor is adott koncertet Magyarországon, emlékeztetett. Miközben a beszélgetés alatt folyton-folyvást felpattan a helyéről, hogy a szobában járkálva magyarázzon (megjegyzi, „olyan autista-féle vagyok”), elmondja: Shepp állandó kvartettjével az új évezredet megelőző évek egyikében a Trafóban két koncertet is adott. – Mindegyik darab (merthogy számok csak a diszkóban vannak) előtt volt egy-egy szava az ezerfős közönséghez. Azt mondta, egyszerű fekete zenét játszanak, aminek a bőr színéhez semmi köze.
Fazekas valaha sok zenészt tudhatott a barátai között: a magyarok közül például Szabados György zongoristát, a szaxofonos Dresch Dudás Mihályt. Elmondása szerint mindig ott volt, ahol dzsesszkoncertet adtak a városban. Készített felvételeket többek között az A38 Hajón, a Pecsában, a Kinizsi Klubban, Győrben, a Komárom közeli Mediawave fesztiválon, a nickelsdorfi fesztiválon, viszont ahhoz, hogy ezeket a kazettákat digitalizálják, Fazekas Pál baráti segítségre vár.