(Post criptum…)
Ami engem illet, képtelen vagyok fegyelmezetten felolvasni egy irodalmunk állapotáról szóló kiselőadást. Lépten-nyomon „beleszólok”. Anekdoták jutnak eszembe, nélkülük, úgy érzem, most sem lenne teljes ez a nyugati magyar szellemi életről szóló eszmefuttatás.
Hallgatóimat – mint kiderült – elgondolkoztatta García Márquez (a Száz év magány) és a mi Gion Nándorunk trilógiája közötti párhuzam. Ha idejében lefordítottuk volna - állítottam - Szent Tamás lehetett volna a mi Macondónk. Hogy Gion provinciális? Macondo talán nem provincia?
Megmosolyogtatott az ifjú Kenedi János látogatása. Izgatott trópusiak álltak körül a repülőtéren, ahol „John Kenedi” táblával a kezemben vártam (akkor még) ismeretlen budapesti pályatársamat.
Sikere volt Mihály bátyám, a történész telitalálatának is. Ő egy északi útján találkozott Máraival, és kérdésemre, hogy a San Diegó-i remete milyen ember, sommásan azt felelte: - Kérlek, ez egy megfagyott mopszli!
Összenevettünk. Mi, lázongó fiatalok, az idejét múlta polgári irodalom utolsó képviselőjének tartottuk a Mestert. Ő pedig - ha felkerestük - válaszra se méltatott. Talán mert minket, ’56-osokat, „már megfertőzött a judeo-bolsevizmus”. Később derült ki, hogy egy amerikai tengerészgyalogossal, Hautzinger Andrással, hosszú levelezést folytatott.
Nem sorolom tovább. Úgy érzem, ez az anekdota is a nyugati magyar szellemi élet lomtárába tartozik.
(Írótársai köszöntik a 80. éves Sárközi Mátyást…)
Kedves Matyi!
Egy immáron félévszázados beszélgetést folytatok, amikor a Szépírók Társasága nevében itt ma felszólalok. 1963-ban, ötvennégy éve megjelent „Közel és távolban” című londoni novelláskötetedről, ha jól emlékszem, én is írtam egy recenziót.
Huszonéves írópalánta, megfricskáztalak ebben az irományban, te pedig visszafizetted a kölcsönt, „Fogyó emlékek” címen írtál klapanciáimról. Vagyis hát, hogy slussz-passz. Ennyi. Eltemettük egymást kölcsönösen.
Már a kezdet kezdetén – azóta jól ismert öniróniáddal – „füstkarika eregető szerkentyűknek” nevezted rövid-prózai próbálkozásaidat. „Felmenőim között volt néhány író” – mondod – „és én veszettül igyekeztem azon, hogy csak író ne legyen belőlem!” Humorod ott sem hagyott el, az emigráció alacsony égboltja alatt. Csak kapásból: október 23-án az egyetemisták nálad azt követelik, hogy hozzák haza Karády Katalin hamvait! A „hamvadó cigarettavégeket”, természetesen, hiszen Karády még él, New Yorkban kalapüzlete van!
Célkitűzéseidet azonban – mindnyájunk szerencséjére – nem érted el. Író lett belőled, ha akartad, ha nem, „szerkentyűid” nélkül igencsak foghíjas lenne a kortárs magyar irodalom.
Befejezésül egyik első történetedet idézem. 1945-ben vagyunk, egy orosz kiskatona menekülőnek nézi és fejbe kólintja egy atlétikai viadal távfutóját, még mielőtt az átszakíthatná a célszalagot. „Nincs itt verseny, édes fiam! Így nem lehet!” Az utolsó sor az edző, Ivanits bácsi kiábrándult sóhaja. „Így egyszerűen nem lehet!”
Nekem néha ma is eszembe jutnak ezek a fájdalmasan időszerű szavak. Te, Matyi, azok közé tartozol, akik immár félévszázad óta azon munkálkodnak, hogy de igen! Hogy lehessen verseny. Hogy legyen!
Írótársaid nevében szeretettel köszöntlek 80. születésnapodon.
