A szakszervezet mi vagyunk! - ez volt a mottója Bill Barry budapesti előadásának, aki a szakszervezeti mozgalom kutatásával, munkaügyi kapcsolatokkal foglalkozik az Egyesült Államokban. Amennyiben elfogadjuk ezt az állítást, akkor azt is könnyű belátni, hogy mi vagyunk, akik tudunk azon a helyzeten változtatni, amiben a jelenlegi szakszervezeti mozgalom van Magyarországon. Azért is fontos ez a tételmondat, mert minél kevesebb felelősséget vállalunk azért, hogy mi történik – akár dolgozó emberként – a jogainkkal, és minél inkább másokra mutogatunk, annál biztosabb, hogy nőni fog kiszolgáltatottságunk. Könnyű a mai szakszervezetekre mutogatni és hibásnak beállítani őket. Akár igaza is lehet annak, aki azt mondja, hogy „a mai szakszervezetek nem tudnak semmit elintézni”. Emiatt azonban nem szabad a munkavállalói érdekképviseletet, a munkavállalói jogok érdekében az önszerveződés fontosságát kidobni az ablakon. Érdekes módon kevesekben merül fel, ha elégedetlenek a pártokkal – ilyen emberből sok van –, akkor a demokráciát, a demokratikus intézményrendszerek szükségességét is megkérdőjelezik.
Ha elfogadjuk, hogy részesei vagyunk a munka világának, vagy azok szeretnénk lenni, akkor tekintsünk úgy saját szerepünkre, hogy a szakszervezeti mozgalom belőlünk áll
Ha elfogadjuk, hogy részesei vagyunk a munka világának, vagy azok szeretnénk lenni, akkor tekintsünk úgy saját szerepünkre, hogy a szakszervezeti mozgalom belőlünk áll. És ez még akkor is így van, ha valamiért nem akarunk szakszervezeti taggá válni, bár – valljuk be – annak előnyeit élvezzük. Elég csak azokra gondolni, akiknél a sztrájkfenyegetés hatására jobban emelkedtek a bérek, mint ahogy a munkáltató eredetileg gondolta, vagy azokra a minimálbéresekre, akiknek a kormány-szakszervezetek-munkáltatók között kötött kétéves bérmegállapodás hatására növekedett a keresetük.
Az erős munkavállalói érdekképviselet két okból is hasznos. Az egyik - ezt már érintettem - a munkavállaló, mint a munkáltatóval szemben kiszolgáltatott egyén, érdekeinek kollektív védelme. A másik ok, pedig az, hogy csak erős szakszervezetek képesek magas béreket kiharcolni. Két svéd közgazdász dolgozta ki az 1950-es évek elején a Rehn–Meidner közgazdasági modellt, amely szerint a kamarák és a szakszervezetek folyamatos bérmegállapodások (minimálbér-emelések) segítségével rászorították a veszteséges, vagy alacsony hatékonyságú vállalkozásokat a fejlesztésekre. Ezáltal a bérek is növekedni tudtak, és a gazdaság szerkezete is egészséges irányba változott. Ehhez persze erős, független, jelentős tagsággal és komoly tárgyalópotenciállal bíró szakszervezetek kellenek.
Csak az erős és független, jelentős tagsággal és komoly tárgyalópotenciállal bíró szakszervezetek érhetnek el sikereket.
Hitem szerint Magyarországon is van lehetőség egy sok tárgyaláson, sok megállapodáson, és ezáltal nem fél-periferiális bérrendszeren alapuló új gazdasági modell megteremtésének. Ehhez azonban a szakszervezeti mozgalmat, annak immunrendszerét erősítő ötelemű vitaminkoktélra lenne szükség.
1. Az anyagi függetlenség megteremtésére. A jelenlegi szervezettségi szint mellett (a dolgozók 9 százaléka tag) a szakszervezetek tagdíjbevétele arra elegendő, hogy a ma ismert viszonyok között fenntartsa a munkahelyi szervezetet, az ágazatot, és az országos szintet (a konföderációkat). Nyilván, ha holnap megduplázódna a taglétszám, és a szakszervezetek megreformálnák pénzügyi működésüket, akkor sokkal hatékonyabban működnének, erősebb mozgalmi bázisuk és szervezeti hátországuk lenne. Azonban ez önmagától nem fog megtörténni, és a nyugat-európai példák is azt mutatják, hogy valamilyen normatív finanszírozásra szükség van, amely független a politikai széljárástól.
Az egyik megoldás, és ez nem új felvetés (például az LMP 2014-es választási programja tételesen tartalmazta), hogy ne csak a civilszervezetek és az egyházak, hanem a szakszervezetek számára is legyen lehetőség az SZJA 1 százalékának felajánlására. Mindezt persze úgy helyes megtenni, ha a szakszervezeti 1 százalék nem a többiek helyett, hanem mellettük van.
2. Az anyagi helyzet javulásához kapcsolódhat az a lehetőség, hogy a szakszervezetek lássanak el állam által elvégzendő feladatokat (visszahúzódó állam). Most is van erre példa, hiszen van ingyenes jogsegélyszolgálat, valamint munkaügyi tanácsadó és vitarendező szolgálat, amit a szakszervezetek és a munkáltatói érdekképviseletek működtetnek. Érdekesség, hogy ezek mind Európai Unió által finanszírozott programok.
Álláspontom szerint nagyobb lépésre van szükség, akár teljes önállóságot is kaphatnának a szakszervezetek egy-egy, most az állam által ellátott terület felett. Ez sem lenne Európában újdonság, hiszen a Gent-rendszer alapján több országban (például Belgiumban, Dániában, Finnországban, Izlandon, Svédországban) a munkanélküli ellátások kezelését (a segélykasszát) a szakszervezetek osztják szét. Talán nem véletlen, hogy az OECD adatai alapján ezekben az országokban a szakszervezeti szervezettség átlagosan 69, míg nálunk - mint említettük - 9 százalékos.
3. Növelni kell a bérmegállapodások, kollektív szerződések számát, szerepét. Ma elvileg egy országos minimálbér-megállapodással, és egy országos, nem kötelező érvényű bérajánlással letudják a makroszintű érdekegyeztetést. A szakszervezetek szerepe az adórendszer kialakításában marginális. Az ágazati szinten kötött bérmegállapodások száma és jelentősége szinte a nulla, pedig ez talán még fontosabb, mint az országos bérajánlás.
Mindehhez három dolog kell. Egyrészt kormányzati akarat, amely teret enged a nem kiszolgáltatott pozícióból folyó béralkuknak. Nem kell ezeket a tárgyalásokat dominálni (sőt nem is kell rajtuk aktív szereplőként részt venni), de mindenképpen ösztönözni kell azokat.
A másik két elem a szakmai háttéranyagokkal felkészült szakszervezeti és munkáltatói érdekképviseleti oldal. A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy megalapozott számítások, pontos helyzetkép nélkül nem lehet valódi tárgyalásokat folytatni. Sajnos Magyarországon ritkaság a precíz ágazati és térségi szintű elemzés.
4. A szakszervezetek, főleg ha van rá anyagi függetlenség által biztosított kapacitásuk is, a kistérségi gazdaság egyik legjobb ismerői. Helyben vannak, széles kapcsolatrendszerrel rendelkeznek, és - lásd a korábbi pontokat - szakmai tudásuk, számításaik is vannak. Ezt a tudást az államnak negligálni felelőtlenség, mégis ezt teszi. Kistérségi munkaügyi válsághelyzetek kezelésében, (szak)képzési igények meghatározásában szerepet kell adni a munkavállalói érdekképviseleteknek.
5. Talán a legtöbbet szerepel a szakszervezeti követelések között, mégis - nem véletlenül - utolsóként említjük az új szemléletű társadalmi érdekegyeztetési rendszer megalkotását. Biztosan állíthatjuk, hogy amíg a fent említett négy dolgot nem döntjük el, és hajtjuk/hajtatjuk végre, továbbra is csak sután fog működni az érdekegyeztetési rendszer.
Természetesen szükség van ismét Országos Érdekegyeztető Tanácsra (OÉT), de ez ne csak nevében hangozzon komoly dolognak, hanem a szereplők által hozott reputáció által is. Fontos, hogy legyen egy formalizált közeg, ahol a köz- és versenyszféra szakszervezetei, a munkáltatói érdekképviseletek és a kormány egyszerre, ráadásul azonos státusszal vannak jelen. Fontos ugyan az OÉT, önmagában azonban kevés. Ennél több kell: ugyanilyen erősségű, tudású ágazati érdekegyeztető tanácsok létrehozására is szükség van. Ami jelenleg létezik (ágazati párbeszéd bizottságok), inkább a látványpékség része, és nem aktív alakítója a folyamatoknak.
A szakszervezeti modell most bemutatott elemei (egyébként talán meglepő, de ezek a munkáltatói érdekképviseleti rendszert is megerősítenék) egyáltalán nem új keletűek, és nem valamiféle unortodox magyar utat jelentenének. Valójában ezt már - ahogy utaltam rá - több helyen, főleg Észak-Európában bevezették.
Tudjuk, hogy komoly vitát vált ki e kérdések felvetése, főleg azon szereplők részéről, akik az egyénben hisznek, a gazdaság mindenhatóságát istenítik, és minden mást bürokratikus akadálynak gondolnak. Azt az utat már kipróbáltuk, annak hatására van ma munkavállalói kiszolgáltatottság, és emiatt alacsonyak a béreink még a versenytársainkhoz képest is. Ezen csak radikális módon lehet változtatni, minden más a problémák tologatása.
Jó hírként szolgálhat, hogy az Új Egyenlőség társadalomelméleti online magazin által szervezett 2017. június 6-ai Közbeszélgetésen, ahol a baloldali pártok elnökeivel, a versenyszféra és a közszféra két legnagyobb szakszervezeti konföderációjának vezetőivel ezeket a kérdéseket feszegettük, az MSZP elnöke és az LMP társelnöke nyitott volt a fenti javaslatokra.
Most már csak választási programjaikban, illetve majd a valóságban kell viszontlátnunk ezeket.
