Ül a dombtetőn, alkonyatkor, szokásosan. Meredek kaptató vezet fel, két lábnyomnyi kitaposott kis út, amit itt-ott kipettyez néhány szőrös disznóparéjbokor. Mintha a természetben öröktől fogva meglenne az emberi létben sokat vágyott egyensúly, a szúrós tüskékért cserébe átható kakukkfű-illat lengi be a szűk ösvény mindkét oldalát. Szamócabokrok virítanak, de az idei nyár furcsa fintoraként a bőséges eső ellenére a piros kis bogyók azelőtt száradnak össze, mielőtt zamatossá érnének. Sutba kerülnek ebben az évben is Alain Ducasse jó kis receptjei, nem lesz Emeletes szamóca, kakukkfüves szósszal és mézfagylalttal, pedig kakukkfű éppenséggel lenne dögivel, méztermelőből meg kettő is van a faluban. Nem készül Vidéki szamóca könnyű pisztáciasodóval és fehércsokoládé-parféval, miként a Szamóca saját langyos levével, túrószorbettel és a Langyos szamócagraten is ígéret marad csupán. Két összetöpörödött szemet azért lecsíp, egyiket a kutyának adja, a másikkal maga birkózik meg. Ó, hol vannak már azok a gyerekkori reggelek, amikor apja maréknyi szamócával tért haza a reggeli erőjárásból, vagy amikor a szúrós vadkerítéseken átmászva maga is kandliszám szedte a pazar gyümölcsöt, hogy aztán anyja a világ legjobb lekvárját főzze belőle.
A dombtetőt lekaszálták, ez most jó, pár hete még mellig érő selyemfűtengeren kellett átvágni, hogy leüljön a szokásos helyére. Ahol közel van a csalitos, hogy jó legyen a kutyának is, ha épp cserkelni támad kedve, de épp megfelelő szögben látszódjon a légvonalban úgy tizenöt kilométerre lévő „nagy hegy”, megannyi kisebb vonulatával. Jó kis panoráma-mozi, épp a nap végére való: bármerre fordítja a fejét, embert nem lát sehol, csak énekesmadarak, gyíkok, katicák, méhek, szarvasbogarak, bokrokban motozó nyulak, megugró őzek, átellenben néhány legelésző ló, olykor egy-egy ölyv, karvaly, s a nyugalmas hegylánc.
Autó zúgása zavarja meg az idillt.
Lassan jön, a domb másik oldala felől, a méhkaptárok irányából. Ismerheti az alig látható szekérutat, mert jó darabig azon kaptat, aztán egyszer csak feléjük kezd araszolni. A kutya orrcimpái kitágulnak, ő a biztonság kedvéért megfogja a nyakörvet.
Egy középkorú asszony a sofőr, felsőkarja olyan izmos, mint egy birkózóé, az arca kissé szögletes. A tenyerét lazán az autó oldalán tartja, így látszik, milyen durva, sprőd a kézfeje.
- Jó napot. Nem látott errefelé egy nagy szőrös férfit? - kérdi, ő pedig arra gondolt magában, hogy ha lehetne ennek a napnak egyetlen kérdőmondata, ez lenne az.
- Se nagyot, se szőröset, se férfit – feleli, maga se érti, miért éppen e nyomatékosító, hármas tagadásban. Mondhatta volna egyszerűen, hogy nem.
Az asszony nagyot sóhajt, aztán hosszú körmondatokba kezd a teremtés koronáiról, akik terepjáróval indulnak neki a hegynek, aztán rejtélyes okból nem a lejtőnek lefelé állítják le a kocsit, hanem felfelé, a gyújtást rajtahagyják, még hazatelefonálnak segítségért, de lemerül a mobiljuk, most meg keresheti őket a fél család.
- Szépek a hegyek. Nem is vettem észre eddig – mondja aztán, s látszik, hogy maradna, nézni csak, élvezni a csendet, azt, hogy semmi nem történik. De mennie kell. Hiányzik a leltárból egy nagy, szőrös férfi.
