Edgar Wright figyelemreméltó rendező. A brit filmes azon kevesek közé tartozik, akik képesek mit kezdeni a hollywoodi műfajok kiüresedett világával és a manapság elvárt sematizmussal. A Haláli hullák hajnala, Scott Pilgrim a világ ellen és a Világvége című művekkel már bőven bizonyította, hogy kisujjában van a látvány, történetmesélés terén pedig igenis számít a nézőre: arra, hogy gondolkodunk és, hogy van némi humorérzékünk. Most azonban, az eddig csak érdekes Edgar Wright elképesztő nagyot váltott: a Nyomd, Bébi, nyomd! című legújabb mozija alapjáraton piszok menő és addiktív alkotás, így óriásit robbant. A tengerentúli kritikusok leborultak a film előtt, az átlagember pedig azonnal visszakanyarodna a vetítőbe, hogy újra megnézze. Már persze, ha szereti a zenét és az akciót, mert ez a kettő dominál a műben.
Ha a szereplők énekelnének benne, azt mondanám, egy musical, amelyben szédületes autós mutatványok a merészen továbbgondolt táncbetétek. De mivel a fő karakterek – legyen az a szofisztikált főnök, vagy a nem túl bonyolultnak tűnő gengszter vagy éppen maga a címszereplő – nem dalolásznak, hanem inkább szenvedéllyel vallanak a zenéről, és élnek a dallamoknak megfelelően, miközben egy nettó bűnfilm zajlik a háttérben. Minimum meghatározhatatlan a műfaj, amelyet az adott tempóváltások határoznak meg. Zenére tökéletesen komponált és vágott akciócsoda ez. Nem csak a nyár minden bizonnyal legjobb álomgyári darabja, hanem az akciófilmek teljes mezőnyéből is kiemelkedik.
Hősünk, a szimplán Baby néven bemutatkozó sofőr (Ansel Elgorth) roppant fiatal, de ennek ellenére emberfeletti módon vezet. Olyan, mint Superman: fizikai törvények felett áll, nem kérdés, hogy többre képes a volán mögött, mint bármelyikünk – már persze, ha a megfelelő zene szól. Mivel, ha nem zúg a rock, akkor Baby elveszti az erejét, csakúgy, mint az említett kosztümbe bújó földönkívüli fickó a kriptonittól. Minden helyzethez és hangulathoz más zenékkel telepakolt Ipod kerül elő Baby zsebéből, és szinte soha sem szabadul meg a fülesétől és a napszemüvegétől.
A csodabogár – nem túl szívesen – de rablókat menekít ki az adott bűntett helyszínéről, mert tartozik egy régi ügy miatt a Doki nevű maffiafőnöknek (Kevin Spacey lubickol a szerepben). Azonban az egyik melónál az átlagosnál problémásabbak a társak, de főleg a Dili névre hallgató egyed (Jamie Foxx egészen pazar alakítást nyújt), aki minden konfliktusát gyilkossággal zárja le. Rádásul Baby szerelmes lesz egy isteni pincérnőbe, Deborába (Lily James), akivel érdemes lenne világgá menni… Innentől kezdve nincs is más dolgunk, mint hallgatni a tuti zenéket, nézni a zseniális akciókat és drukkolni a főhősünkért – ennél nagyobb klisé pedig nem is létezik, mégis úgy érezzük, hogy valami teljesen új dolgot látunk. (A filmzene kötelező hallgatnivaló!)
A veterán színészek hozzák a tőlük elvárható maximumot, a főszerepet alakító Ansel Elgorth pedig óriási meglepetés, hiszen a Csillagainkban a hiba, illetve a Beavatott című tini-sci-fi szériában őt elnézve egy percig sem gondoltam volna, hogy tud olyan férfias lenni a volán mögött, mint amilyen Steve McQueen volt a Bullittban. Sőt, még annál is macsóbb!
Info:
Nyomd, Bébi, nyomd!
Forgalmazza az InterCom
Június 29-től a mozikban
