Még mindig az izgatja a Mészáros-féle sajtóbirodalom vezetőit, ki vagy kik hekkelték meg tavaly karácsonykor a miniszterelnöki interjút. Akkoriban kapásból elbocsátottak néhány szerkesztőt, akiről feltételezték – de nem bizonyították –, hogy közük lehetett a cikk meghamisításához. Az már nehezen érthető, hogy ennyi idővel a botrány után miért köteleztek ebben az ügyben ismét néhány újságírót hazugságvizsgálatra.
A Nemzeti Együttműködés Rendszere általában csak akkor ennyire kényes az igazság megismerésére, amikor úgy gondolja, hogy a másik hazugsága a tyúkszemére lép. Legszívesebben spanyolcsizmával vallatnák Simicskát és Vonát is, hogy árulják el, milyen üzletet kötöttek valójában, de az az érzésem, túl sok meglepőt nem hallanának. Csak elő kellene venniük a 2014-es „számláikat”, és kiderülne, hogy az akkor még jó barát mennyiért adta nekik a plakáthelyeket, és mit hazudtak erről ők a közvéleménynek. A Fidesz akkor „korrekt megállapodást” emlegetett, miközben egyetlen másik párt még csak a közelébe sem juthatott sem az oszlopoknak, sem a tábláknak.
Más ügyekben is kevésbé finnyásak a hazugságra a Fidesz-KDNP megszólaló politikusai. Kiállnak az ország elé bemagyarázni azt, amit amúgy épp ésszel aligha hisz el bárki. Tovább mennék: nem kellene az Orbán-interjú hekkelésével foglalkoznia senkinek, ha a péntek reggeli miniszterelnöki rádiószózat alkalmával eleve odakészítenék a mikrofon elé a hazugságvizsgáló készüléket is.
A parlamentben az ellenzéki oldalon is volna dolga az ilyen masinának. Biztosan kiakadna a készülék mutatója, amikor a Jobbik valamelyik politikusa arról beszél, hogy ők se nem rasszisták, se nem antiszemiták. Persze a demokratikus ellenzék egyik-másik „igazmondójáért” sem tenném mindig tűzbe a kezem...
