Lassan újra kifut a tüntetési szezon, a nyár a pihenésé, az emberek szabadságra mennek, figyelmük lankad, és egyébként is: meglehetősen elegük van a folyamatos feszültségből. Az okos politikus, vagy az, aki annak hiszi magát, pihenőt rendel el, erőt gyűjt és gyűjtet az őszi nagy meneteléshez, ami ugye egész áprilisig tart majd, hogy aztán folytatódjon a következő évi önkormányzati választásokig. Merthogy, ami Magyarországon történik, az lényegében folyamatos kampányolás, másként: folyamatos izgalomban tartása a választó polgároknak.
Ennek vezető ereje, kár lenne tagadni, maga a kormány, vagy a kormányzó párt, ám egyszerűbb, ha egyenesen Orbán Viktorral kötjük össze, hisz éppen ő az, aki állandó harci kedvvel küldi csatába az övéit. Lássuk be: meglehetős eredményességgel teszi, hisz bármennyit pletykálkodnak is belső, Fideszen és kormányon belüli feszültségekről, ezek a feszültségek végül sosem vezetnek töréshez; ellenkezőleg, újra és újra Orbán Viktor megingathatatlan tekintélyét és egyeduralmát mutatják fel. És még akkor is így van, ha az ötletek már nem egészen újak, vissza-visszanyúlnak régi, általuk beváltnak vélt sémákhoz, mondjuk például a nemzeti konzultációnak nevezett valamihez, vagy a Brüsszel ellen folytatott nemzeti háborúhoz, vagy éppen Soros György kiátkozásához. Sőt azt is kijelenthetjük, hogy lényegében nincsenek már új ötletek, és talán a régiek már nem is olyan jók vagy működőképesek, ám Orbán zaklató hívása változatlanul elég ahhoz, hogy mozgásban tartson mindenkit. Fáradhatatlanul.
Az ellenzék - vagy amit annak nevezünk - persze látja és tudja, hogy az emberek jelentős részének már elege van az állandó háborúból, és igyekszik is erre a hangulatra rátelepedni, de a végén ez sose sikerül. Újabb és újabb aktivisták bukkannak fel, nehezen, vagy éppen fordítva, túl könnyen besorolható szervezetek, a vége valahogy mindig ugyanaz: fáradtság, enerváltság, fogyó tömeg, fogyó lelkesedés és főként fogyó hit. Pedig itt kevésbé jellemző az ötlettelenség, új szervezők, új szereplők és innovatív elképzelések jelennek meg, mégis, valahogy elfogy a lendület. Hiába olvashatunk egyes közvélemény-kutató cégeknél Orbán népszerűség-vesztéséről, valahogy ez a mindennapokban, a tiltakozások, akciók intenzitásában nem igazolódik vissza. Mintha csak valami mágikus erő visszatartaná az elégedetlenkedőket, a változást akarókat, egy fal emelkedik eléjük, amely fal megmászhatatlannak bizonyul számukra. És miközben Orbán öregedő tábornokként is képes fáradhatatlanul fújni a harci kürtöt, addig ellenfelei - gondolnám egyébként, hogy a többség - rendre megtorpannak a fal előtt és fáradtan, megcsappant hívőtáborral, visszavonulót fújnak. De legalábbis az „Előre, roham” úgy hangzik, mintha visszavonulást vezényeltek volna.
Persze most kellene ide valami biztató végszó, valami olyasmi, ami előre mutat, kijelöli a helyes irányt, lebontja a falat és fáradhatatlanná teszi az elfáradót is. Csakhogy nincs ilyen végszó, legfeljebb az olcsó hit: ez úgyse mehet így a vétlenségig. Na de hol van a végtelenség vége? És ki vezet el oda bennünket? Mert ugyan igaz, hogy fáradtak vagyunk, de türelmetlenek is. De nagyon.
