A hazai sajtó egyfelől arról értekezett 1967 nyarán, hogy 120 decibel körül már fájdalmat okoz a zaj, és ilyen értéket kell elviselnie a kazánkovácsnak, valamint közvetlenül a zenekar előtt, a nemegyszer irtózatosan vad zene, a beat hallgatójának. A konzervatív muzsika hívei azt sem mulasztották el megemlíteni: a sorrendben tizenhetedik sanremói dalfesztivál első díját a Non pensare a me (Vándor Kálmán magyar szövegével: Kár a könnyekért) című dal nyerte el Iva Zanicchi és Claudio Villa előadásában, Itáliában tehát „ez alkalommal is a dallam győzedelmeskedett a je-je-je fölött.”
FOTÓ: FORTEPAN/NAGY ZOLTÁN
Másfelől arról adtak hírt a lapok, hogy évente immár több százezer magyar tánclemez kerül külföldre, és határainkon túl az Atlantis, a Bergendy, az Illés, valamint a Metró együttes a legkedveltebb. A magyar felvételek iránti érdeklődés főként persze a szocialista országokban növekedett - a már akkor is hanyatló Nyugaton inkább Aretha Franklin Respectjétől vagy Jimi Hendrix Foxy Ladyjétől bódultak -, s az akkori megfogalmazások szerint a keleti sikerekben nem kis része volt a Táncdalfesztiválnak. Annál is inkább, mert - idézzük - „a külországi tánczenekedvelők körében Szörényi Levente és Bródy János Még fáj minden csók című szerzeménye a legnépszerűbb”.
Ezt 1966 nyarán énekelte-játszotta az Illés a Táncdalfesztiválon, s noha a fiatalokat extázisba, míg az idősebbeket a „fáj-fáj-fáj-fáj”-jal őrületbe kergető szerzeménnyel második díjat nyert, a slágerek következő bemutatóján az együttes nem vett részt, mert tagjai úgy vélték, a fesztivál nem az ő világuk. A visszalépésben nyilván szerepet játszott, hogy hatvanhat decemberében hat Illés-dal uralta az Ifjúsági Magazin tízes slágerlistáját, és 1967-ben még ezt is lehetett fokozni, mert a Ne gondold nemhogy az élre került, de tizenegy hónapon át jegyezték a lajstromban. A hazai ifjúság jobban tudta, hogy a kislemez B oldalán megjelentetett Nem volt soha senkim is az első öt között volt júniusban, mint azt, hogy a nyár első hónapjában Körmenden rendezett első országos ifjúsági szántóversenyt melyik traktoros nyerte a hatvan résztvevő közül. Az Illést még a lemezgyártás illetékes elvtársai is felkapták, hiszen Dobos Attila Albérlet az emeleten, valamint Aradszky László Pókháló az ablakon című nótáját is a beat ördögei kísérték. Sőt Keszler Pál, az Országos Rendező Iroda igazgatója kijárta: mentsék fel a katonai szolgálat teljesítése alól Szörényi Leventét, mert a direktor tisztában volt vele, hogy az együttes első számú komponistája és arca nélkül az Illés nem léptethető fel az ORI műsoraiban.
A zenekar azonban nemhogy „hálátlanul” távol maradt a sláger-seregszemlétől - igaz, 1968-ban megváltoztatta álláspontját, és tizenegy díjból ötöt elvitt a tradicionális kompozíciók közegéből -, de konkurenciát teremtett a hatvanhetes Táncdalfesztiválnak. Július 20-án mutatták be ugyanis Banovich Tamás rendező Ezek a fiatalok című filmjét, amelyben az Illés hét, míg Koncz Zsuzsa három - szintén az együttes szerzőitől származó - számmal jelentkezett. A Láss, ne csak nézz, az Eljöttél, az Ez az a ház vagy a Mr. Alkohol nagy siker volt, ám nem robbant akkorát, mint az esztendő dala, a Ne gondold, amelytől a kamaszok kezéből kiesett az Orionton készülék. (Bim-bam-bumm, ahogyan az Illés dalolta egy másik mozi, a Szerelmes biciklisták Táskarádió című dalában.) Novemberben, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulóját megelőző napon leginkább a „Ne hidd azt, oh, ne, hogy letagadhatod"-ra tombolt délután fél négytől, majd este héttől is az Egyetemi Színpad kábult közönsége – pedig volt a tárházban Légy jó kicsit hozzám, Nyári mese, Különös lány, Itt állok egymagam, Nem érdekel, amit mondsz is -, Szörényi Levente pedig azt nyilatkozta a szárnyaló Illés titkáról a Magyar Ifjúságnak: „Jó számokat kell énekelni jól.” Hozzátette: „Se szép, se erős fiú nem vagyok. Engem a csitrik nem bámulnak, hanem hallgatnak.”
S így maradt örökre.
