- Mehet vetkőzni… - pattantak a szavak, mintha a felkiáltójelet még a tejüveges ajtó zárjának kattanása előtt a folyosóra zárta volna a magas, őszes hajú férfi. Előtte még visszaadta az iratokat, s miközben széles háta eltűnt az iroda mélyén, már hallani lehetett, ahogy újra a bentieknek beszél, véget nem érőn. Személyében más értelmet nyert a pletykás vénasszony kifejezés, a „Juli néni, Kati néni, letye-petye lepetye”.
Azon gondolkodott, mi lehet a férfi neve, mihez illenének leginkább e dallamos verssorok. Károly biztosan nem, egy Károly nem lepetyeg, miként egy István, László vagy Péter sem. A Kende és Levente majdnem ott van, s bekúszik a képbe az Elek, az Elemér és az Etele is, de végül egyik sem az igazi.
Az ügyeleti beosztásban aztán megnézte. Sándor volt, egy sima Sándor.
A „női öltöző” egy faajtóval elkerített folyosórész, az épület legalább kétszáz éves. Vetkőzött, ahogy parancsolták, de hogy hová tegye a pólót, arról fogalma se volt. Két fogas virított a falon, mellettük egy tábla, hogy ne hagyja értékeit őrizetlenül, mert nem vállalnak értük felelősséget. Jobb híján hengerbe gyűrte, és betette a táskájába.
Keresztbe fonta maga előtt a karját. Egyedül volt a rideg épületrészben, az ódon falak hűvöse inkább jól esett, semmint borzongatónak tűnt. Mégis úgy érezte, mintha fázna. S közben a két ajtón keresztül is hallotta, amint az őszes férfi nagy hangon mesél valamiről a többieknek, levegőt sem véve.
Teltek a percek, a falnak dőlt, aztán gyorsan visszaegyenesedett. Megijedt, nehogy elkapjon valamit. Azon mélázott, vajon meddig őrzi meg egy ilyen fal valakinek a bőrlenyomatát. Lehet, hogy az apja pont ugyanitt ült néhány éve, s ha jó helyen dől hátra a saját bőrével, épp arra a helyre tapad. Tetszett az ötlet, hogy ha másképp nem is, legalább így újra összekapcsolhatja őket tér és az idő.
A töprengésből egy tagbaszakadt nő riasztotta fel. Jó illatú volt, tele tetoválásokkal. Gondolta, amíg sorra kerül, szépen végignézi a karjára varrt feliratot, hátha a gótikus betűk egyszer csak értelmet nyernek, s kiadják például, hogy „Szeretlek, Sanyi”.
- Engem a férjemen kívül más férfi ne nézegessen, ha az ősz hajú vizsgál, nem vetkőzök – morrant fel az asszony váratlanul.
Először azt hitte, hülyéskedik. De aztán olyan meggyőzően fortyogott tovább arról, hogy tisztességes nő idegen férfiak előtt nem vetkőzik, pláne, ha nem is orvosok, nemhogy pucérra, de még félpucérra se, hogy közbeszólt.
- De hát ez egy tüdőszűrő… Csak a bordák látszanak. Meg valami sejtelmes szürke lebeny, elmosódó foltok, egy bizonytalan térkép, amiből csak szakavatott szem tudja kiolvasni a kórt, isten ne adja...
- Nem érdekel engem. Ki tudja, mire képesek ezek a műszerek!? Lehet, hogy le is videóznak közben, aztán kettőt se pillantok, és egy szexoldalon találom magamat! Az uram elvágná a nyakamat, az biztos – mérgelődött.
Nyílt az ajtó, megjelent egy középkorú nő, s azt mondta, mehet az első. Ő jött hamarabb, ő ment először. Miközben a hideg fémes lapnak dőlt, nagyon vigyázott, hogy a beszívott nagy levegő bent maradjon, s ki ne pukkanjon valahol csintalanul.
