Néhány éve pár százezer forintos hitelt szerettem volna felvenni az egyik takarékszövetkezettől. Beadtam mindenféle jövedelmi kimutatást, de nem érték be ennyivel. Majd százszoros ingatlan jelzálogot, és a már külön élő gyermekeink jövedelmi kimutatását is bekérték volna. Na, ez volt az a pont, amikor azt mondtam, abba a bankba be sem teszem a lában többé!
Lehet, hogy az Egyesült Államokba se fogom betenni a lábam. A napokban került nyilvánosságra a hír, miszerint az USA hatóságai új vízumkérő nyomtatványt hoznak forgalomba, amelyen olyan kérdésekre is választ várnak, amire a legjobb szándékkal sem tudnék felelni. Nincsenek titkolni valóim; nem szerepelek a NAV-os korrupciós listán; egyetlen pötty sincs az életrajzomban, amit jobb volna elhallgatni. Be kellene vallanom, mennyire vagyok – voltam – aktív a közösségi hálón, de erről se volna sok mondanivalóm, mert a HR-es lányom megtanított: a közösségi háló a személyzetisek aranybányája. Amit az ember egyszer oda feltesz, az ott is marad. Lehet mindenféle titkos fiókokat nyitni, de aki kíváncsi, a legeldugottabb régi bejegyzéseket is elő tudja bányászni. Korábban nem egészen értettem a közösségi hálóval kapcsolatos ellenérzéseit, hiába szorgalmaztam, hogy legalább az unokák képét hadd tegyem fel, kerek-perec megtiltotta.
Nem voltak sem rasszista, sem fajgyűlölő kirohanásaim, az igaz, hogy nem lájkoltam sem Orbán Viktor, sem a politikai haverjai oldalait, időnként pedig kiöntöttem a lelkem minden ellenszenvét az itteni korrupcióval, politikai visszaélésekkel kapcsolatban. Ezt talán nem vetnék a szememre az amerikai hatóságok, hiszen ezzel kapcsolatban nekik is voltak „észrevételeik”. Azzal sincs problémám, hogy kíváncsiak az e-mail címeimre, meg a telefonszámaimra. Ennek biztosan az az oka, hogy Trump elnöknek szüksége lehet ezekre az adatokra, ha esetleg személyesen szeretne felhívni, vagy nem a Twitteren akar üzenni, hanem közvetlenül nekem címezve.
Innen nézve mindez még rendjén is volna. A gubanc ott kezdődik, hogy szeretnék tudni a korábbi útleveleim számát is. Kíváncsiságból kotorásztam a régi papírjaim között, de sem a régi, leadott útleveleim számait, sem a bevont személyi igazolványok adatait nem találtam sehol. Ha annak idején tudtam volna, hogy egyszer még kérhetik ezt az amerikai hatóságok, biztosan felírom valahová, de így utólag…
Számot vetettem mindenféle lehetőséggel, de ami nem megy, az nem megy. Kár is volna erőltetni. Lassan már Mexikóból sem tudnék besurranni, mert hamarosan ott lesz az amik „orbáni kerítése”, amin legfeljebb a madarak repülhetnek majd át. Amikor ezt elmeséltem a gyerekeimnek, megnyugtattak: uniós állampolgárként nem kell vízumot kérnem, elég egy elektronikus belépési kérelem. És ha Orbán meggondolja magát? Ha úgy tesz, mint a britek? - akadékoskodtam. Akkor mégiscsak kellene majd vízumot kérnem...
