A negyvenen onnaniaknak valószínűleg nem sokat mond Lópici Gáspár neve, de nekünk többieknek, akiknél már a B oldalt játssza a lemezjátszó, annál többet: ő volt a boldog emlékezetű Keménykalap és krumpliorr című filmben (1978) a plakátragasztó, öndefiníciója szerint az utca hírmondója. Azóta elszaladt közel négy évtized, és aki akkoriban már nyiladozó értelmű nagy gyerek vagy kiskamasz volt, egyre többször érzi úgy, hogy a történelem kegyes volt hozzá: időutazás nélkül is újraélheti az ifjúkorát.
Akinek van valami halvány emléke róla, hogy mit jelentett abban az időben a magyar plakát, annak úgyis hiába magyarázzuk, akinek meg nincs, annak pláne. Az egyetlen szegletét a nyilvánosságnak, ahol ha a szó nem is, de a gondolat nagyjából szabad volt; egy olyan felületet, ahol nem szellemi alattvalóként, hanem szinte egyenrangú partnerként kommunikáltak velünk, a közönséggel. Lópici úr (virág- vagy gyereknyelven, de mégis) megfogalmazott valamit, amiről nem volt szabad beszélni – hiszen cenzúra hivatalosan nem is létezett. Olyasmit, hogy az állampárti média megkerülhető, át lehet kiabálni a hatalom feje fölött, ki lehet menni az utcára, és meg lehet szólítani közvetlenül az állampolgárt. Igaz, a plakátokat is cenzúrázták, azoknak is át kellett jutniuk egy szűrőn, de az azért egy meglehetősen bő lyukú rosta volt – én például a 80-as évek elején a Múzeum körút film- és moziplakátjainak segítségével sokkal pontosabban tudtam tájékozódni a világról, mint a korabeli újságokból.
Ide kanyarodtunk vissza mostanában. Lassan eljutunk odáig, hogy megint a plakát a legszabadabb – és ellenzéki szemszögből az egyetlen használható – tömegkommunikációs eszköz, különösen vidéken, ahol a helyi sajtót, a megyei lapokat meg a reggelihez és a vacsorához még mindig odakészített Kossuth rádiót olyan durván leuralta a Fidesz, amilyen szintű médiahegemóniára a velem egykorúak már biztosan nem emlékeznek.
Budapestről nézve talán nehezebben felmérhető, hogy mi a mostani plakátháború tétje, de akik az ország valamelyik távolabbi szegletében élnek, biztosan érzik: az utolsó olyan információforrásért folyik a harc, amelyen keresztül (ha a lovasfutárokat meg az „olvasd és add tovább” típusú szórólapkampányokat elfelejtjük) még el lehet juttatni az ellenzéki mondandót a népnek. Persze szó sincs már a negyven évvel ezelőtti emelkedettségről, a szellemtől szellemig, lélektől lélekig szálló üzenetekről: infantilizmus van, és szájbarágás. A mélypontot - eddig – a Fidelitas bábozós plakátjai jelentik (Botka helyében azonnal perelnék, ha egy Soros emlőin nagyra nőtt párt ifiszekciója vádolna meg az amúgy fogalmi tartalom nélküli sorosizmussal), amelyekhez képest az LMP kacsintós Putyinja vagy a Jobbik Budapest noir hangulatú fideszbűnözői már-már a plakátművészet aranykorát idézik. A konklúzió azonban mégiscsak az, hogy fogy a levegő, és ha a plakáttörvény másodszorra átmegy, a szabadon kitölthető üzenőfelületek utolsó hírmondója is eltűnhet. Onnantól pedig minden csatornán csak a sötétben bujkáló rémhírterjesztők szava hallatszik majd.
