„Ez nem eső, hanem hó. Tudom, azzal ritkábban találkozol Görögországban, de mégis ezt kellene utánoznod: a hangzás legyen kicsit lágyabb – kéri angolul Bornai Tibor, mire Sofia Labropoulou úgy futtatja végig ujjait a kanun húrjain, hogy szinte látjuk a lágyan szállingózó hópelyheket.
Elsőre szürreálisnak is tűnhetne a jelenet, ha nem teleportáltam volna magamat egy egészen más dimenzióba abban a pillanatban, amikor becsukódott mögöttem a próbaterem dupla ajtaja. A KFT együttes keddi, Müpa-beli koncertjére gyakorol, amelyen világzenészek különleges hangszerei egészítik ki, forgatják fel a jól ismert dalokat. „Mi, zenészek úgy dolgozunk, akár a színészek: szerepeket játszunk – magyarázza kérdésemre Sofia, mégis miként képes egy mediterrán országból származó muzsikus tizedmásodpercek alatt kitalálni, miként adhatja vissza tökéletesen a hópelyhek szállingózását. – Minden dal más: először meg kell érezned őket.” Laár András pedig odasúgja felém: „Sofia elképesztő. Igazi virtuóz.”
A kanunt a Közel-Kelet zongorájának is szokás nevezni, a mediterrán régió egyik legfontosabb hangszere. Mint a hárfa, a cimbalom és a citera keveréke. Sofiáé pazar gyöngyházbetétekkel díszített, a sarkába egy teljes csigaházat építettek. És a hangja! Elvesztem a szám (amelynek címét nem árulhatom el, hogy ne lőjek le minden poént) egészen megváltozott karakterében. Mielőtt belevágnak a következő dalba, elmagyarázzák Sofiának, mit jelent a szöveg. A kávészünet végén még különösebb hangok szűrődnek ki a próbateremből: egy csillogó szoprán hang az Éj királynőjének áriáját énekli. „Menjünk – mondja nevetve Lengyelfi Miklós – már bál van az Operaházban”. És tényleg: Bornai Tibor időközben digitális csembalóra váltott szintetizátorán, hogy az est másik vendégével, a kínai Zhang Yu-vel gyakorolja az említett dalba ékelt geget. A terem közepén Yu hatalmas, ku-cseng nevű húros hangszere. „Mindössze néhány ilyen van Magyarországon – magyarázza a művész –, és alig egy-ketten vagyunk, akik játszani is tudunk rajtuk.” Ez egy ősi citeraféle, a japán kotóval rokon. A két művész azonnal megtalálja a közös hangot: egymás hangszereit próbálgatják, miközben hangolnak. Sofia ujján ezüstgyűrűk rögzítik a pengetőt, Yu rugalmas tapaszokkal ragasztja ujjbegyeihez azt, egészen más szögben.
A csapathoz kedden csatlakozik még Saïd Tichiti marokkói zenész is, aki a „a világ legrégebbi, négyezer éves rock'n'rolljának” nevezett gnawa zenét ismertté tette Magyarországon. „Hogy milyen hatással van ránk ez az együttműködés? Hát ilyennel! – kiált fel vidáman Lengyelfi Miklós, miközben fülig érő szájat imitál. – Itt vannak ezek a dalok, közülük többet vagy harminc éve játszunk. És akkor jön valaki, aki egy szempillantás alatt valami egészen újat hoz ki belőlük, mi meg csak kapkodjuk a fejünket.” Márton András dobos, a koncert producere azt mondja: a koncepció az volt, hogy a világ lehető legtávolabbi tájairól hívjanak vendégzenészeket. Sofia kedvenc magyar kifejezése a „nem tudom”, a kezdeti lelkesedés után azt látta a legbiztonságosabbnak, ha ezt az egyet perfektül megtanulja. A jókedv a recepciósra is átragad: látom, hogy mosolyog, amikor a koncert utáni terveikről Lengyelfi pókerarccal azt mondja: „az én tervem, hogy végre világhírűek leszünk”.
Infó
Globe, KFT-koncert, Müpa, 06. 20.
