Tisztelt Miniszterelnök úr!
Kedves Nagy Imre!
Azért fordulok levélben Önhöz, mert így talán személyesebben tudok írni az elmúlt hónapokról, az Önnel való kapcsolatomról, az Ön miatt érzett szomorúságomról. És bármilyen különös, a szeretetről, ami szépen, lassan nyílt ki, mint egy virág.
Nem akarok képmutató lenni: elég keveset foglalkoztam az Ön munkásságával korábban. Még akkor jártam középiskolába, mikor ’56-ról azt tanították: ellenforradalom volt. A rendszerváltás évében született meg a kislányom, az újratemetési szertartást karomban egy csecsemővel néztem a televízióban, s könnyeimmel küszködve szorítottam magamhoz a gyereket, miközben a Himnuszt hallgattuk, vigyázzállásban. Akkor és ott először éreztem és értettem meg az Ön üzenetét, hogy itt élned-halnod kell. És hogy történjen bármi, nem szabad feladni soha belső meggyőződésünket.
Huszonöt év telt el azóta. Lányom külföldön dolgozik, fiam is egy másik országban próbál szerencsét, van egy harmadik gyermekem, aki még itt van, akit próbálok itt tartani, ha marad még valami a hitemből.
Amikor év elején megkérdezték tőlem, segítenék-e az Ön hagyatékának ápolásában, bizonytalan voltam. Általánosságok jutottak csak eszembe: kommunista, cvikkeres professzor, halálraítélt, mártír, kegyelmet nem kérő csöndes értelmiségi, hős... Családunkban van egy történész, fiatal bölcsész, akitől rögtönzött történelemórát vettem. Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Ön, bár kommunista volt, mégsem keményvonalas, élt a Szovjetunióban, de nem tartozott a bennfentes szovjet körökhöz, agrárminiszterként irányította a háború utáni begyűjtéseket, mégsem vált gyűlöltté a nép szemében. Vidéki mezőgazdasági szakemberként Ön jól ismerte a magyar néplelket, a közgondolkodást, ebben különbözve az akkori pártfunkcionáriusoktól. Viselkedésében, szóhasználatában inkább volt valami tudós-professzoros. Aztán eszembe jutott az újratemetés napja, a lobogó hajú, fiatal demokrata, aki olyan magával ragadóan beszélt az Ön karizmatikus személyiségéről. Akkor úgy tűnt, Ön lesz a XX. század nagy magyar politikusa, akinek megítélése, helye a legnagyobb történelmi személyekhez lesz mérhető. Ehhez képest meglepő, hogy huszonöt évvel később, az újratemetés évfordulóján visszafogottan ünnepelt az ország. Az Ön neve sajnos kikopott a közbeszédből, mintha kiment volna a divatból. Vajon ez spontán folyamat, vagy a hatalom tudatos emlékezetpolitikája alakította így? Szinte látom most magam előtt, ahogy kerek szemüvegét megigazgatja, s így felel kérdésemre szelíd mosollyal: „Kedves hölgyem! Előbb vagy utóbb helyükre kerülnek a dolgok. Meg egyébként is, én csak egy szürke eminenciás voltam.”
Kedves Nagy Imre!
Talán ez az a momentum, amivel először megszólított engem. Aztán udvarias invitálásra eljutottam az Ön egykori otthonába, ami most Nagy Imre Emlékházként fogadja a látogatókat. Valószínűleg elégedetten járná körbe az óvott-vigyázott régi lakást, s örömmel nyújtózna saját foteljában, mely azóta is visszavárja gazdáját a dolgozószobában. Ott van ám minden tárgy, amit szeretett, nagy becsben; üvegvitrin mögött a pipája, az írógépe, és az a huncut kis szemüveg, ami annyi hányattatást túlélt már. Érdekes kontrasztnak találná, és hümmögne is egy kicsit azon, hogy az írógép utódja a számítógép, mennyi csudára képes! Korabeli történetek, levelek, dokumentumok, fotók virtuális formában, filmek és híradások a múltból, s egy kihantolás képei, síró családtagokkal. Nem, Miniszterelnök Úr, ezt inkább ne tessék nézni, inkább mutassa meg nekem, hogy működött az étellift itt, a nappali mellett!
Az Ön nevét viselő társaság - vidéken és Budapesten – emlékezni gyűlt össze júniusban. Utazás az időben: a Történeti Hivatalban, a Fogházban, a Rákoskeresztúri Köztemetőben. Készültem én is a fővárosi programra. S mint „egy csecsszopó, akiben megnő az értelem”, úgy éreztem magam azon a napon. Ugye szereti Radnótit? Akinek szintén hazája volt ez a „lángoktól ölelt kis ország”. A vers végén már rendesen szorította valami a torkom. A Történeti Levéltárban tartott megemlékezésen Dr. Gyarmati György főigazgató előadása alatt tovább épült bennem az Ön iránti tisztelet. Az újratemetés értelmetlen és buta kifejezéssé vált, hiszen a becstelen elföldelés helyett ’89-ben végre méltó végtisztességet kaptak Önök, ’56-os elítéltek. Tudom, nem jó ezt hallani, és azt is tudom, nincs bocsánat, de kérem, ne hagyjon még itt, annyi mindent szeretnék elmondani!
A temetés huszonötödik évfordulója volt tehát.
Gitárral a hátán megérkezett a húszéves fiam. A megemlékezés következő állomásán már ő is közreműködött. A Fogházban Fónay Jenő fogadott bennünket. Az a Fónay Jenő, akit kétszer is halálra ítéltek, aki a legtöbb időt töltötte a halál árnyékában az ’56-os elítéltek közül, hiszen négy hónapon át minden áldott nap számíthatott a kivégzésre. Az idős mérnök visszaemlékezése visszaforgatta az idő kerekét. Ott álltunk maroknyian, emlékezők. Jenő bácsi mesélt és sírt. 1958-ban járunk… Érezzük a fájdalmat, a megaláztatásokat, a zárka hűvösét, az összezártságot, az embertelenséget. Nézzük a fekete-fehér képeket a falakon, a végtelennek tűnő névsort olvassuk, látjuk magunk előtt, ahogy hajnalban kirángatnak valakit a cellából és viszik a bitóra. „Most viszik Imre bácsit!” – kiált föl Fónay Jenő, emlékezik arra a napra, a fehér Skodára, arra, hogy dél volt és hogy számtalan pofont kapott az ordibálásért. Beleborzongunk a múltidézésbe. A fiam, az öntörvényű, a szabadság-gyerek, az alternatív-lázadó zenész áll a zárkában, hátán a gitár és nem mozdul, hiába szólok hozzá. Tekintete valahol egy távoli történetben, egy legendában, amit egy öreg bácsi mesél elcsukló hangon.
Már az akasztófát nézzük, s meghallgatjuk, hogyan roppantották el a nyakcsigolyát, szakszerű módon ketten segédkezve a kivégzésnél. Itt esett a földre „Imre bácsi” cvikkere, itt az emlékfal, itt a kopjafa… Fölkap a ringlispíl, már szédülök, mikor meg kell szólalni, mikor itt a vers ideje. „ Nem vagyok jó, nem vagyok jó senkinek.” – hallom saját elfojtott hangomat, és Nagy László mintha ide írta volna. „Elköltözni csúnya volna / deszka közé csomagolva, / mert mibennünk zeng a lélek, / minket illet ez az élet!” Fiam szeme is furcsán csillog, ahogy üti a gitár testét, belekapaszkodunk egymás tekintetébe, s tudom, ugyanarra gondolunk. Imre bácsira és a többiekre, s már kiabálom, hogy „Aki minket meggyaláz, / gyötörje meg azt a láz, / pokol legyen lakhelye, / égjen el a tüdeje!” És a vers most is segít és válaszol: „Én is nyitok aranytorkot, mint a rigó, úgy rikoltok…”
Kedves Imre bácsi!
Tudom már, hogy az Ön nagysága miről szól. Tudom, hogy Ön volt az egyetlen, aki nem kért kegyelmet. Még a halál árnyékában is képes volt történelmi távlatban látni az eseményeket. Ne haragudjon, de azt hiszem Ön elsősorban nem államférfiként, hanem emberként volt nagyszerű. Ugye megbocsát, hogy így gondolom? Az Ön nagysága sokkal inkább abban állt, ahogy a forradalom eltiprása és a megtorlás során viselkedett. Az ellentmondásos életút, a fokozatosan nemesedő jellem, saját korábbi tévedéseinek belátása, a történelmi összefüggések reális felismerése: ezek azok a tulajdonságok, melyek Önt példaképpé, s főleg a mai baloldal példaképévé emelik.
A Rákoskeresztúri Köztemetőben, a 301-es parcellában fejeződött be a megemlékezés, a végtisztesség negyedszázados évfordulóján. A fiam távolról nézte az eseményeket Csak ült a földön, a fakeresztek mellett, farmerban, befelé fordulva. Tudtam, hogy tudja, hogy érti az üzenetet. Az Ön jó barátja, Méray Tibor emlékezett a sírnál. Aztán elfogytak a szavak is. Koszorúk, virágok, egy harang, emlékek, idős emberek fiatalsága, fiatalok számára a legenda 1956, ott maradt a temetőben.
Buszra szálltunk. Hazaindultunk, öregek és fiatalok, ki-ki a saját otthonába, szerte az országban. Vittük magunkkal azt a napot, amit együtt éltünk meg közösen. A buszon egy idős úr pálinkával kínál. Valahogy az is odaillő. A fiam vállára hajtom fejemet, és örülök, hogy velem van. Becsukom a szemem. Látom, ahogy fekete aktatáskával a kezében elindul a szürke eminenciás. Fölteszi szemüvegét, kalapját, megfordul és búcsút int felém:
„Mennem kell, ne haragudjon a hölgy, majd folytatjuk a beszélgetést! Várom egy teára, ha van egy kis ideje, ugorjon be hozzám! Aztán hozza ám a többi gyereket is!” – köszön el huncutul kacsintva Nagy Imre.
Így lesz, Imre bácsi! Itt leszek.
Addig is szeretettel ölelem,
Török Zsuzsa
