Az egyik első emlékem arról, milyen érzés Budapesten lakni független, önálló nőként az, hogy megyek le a Jácint lépcsőn a hófehér teniszruhámban, s amikor az utolsó fokra érek, a fal mögül előugrik egy férfi, és alám nyúl. Belém. Igazából.
Egyetlen pillanat az egész, aztán elrohan, de érzem magamban az ujját. Nemhogy kiabálni, moccanni sem tudok, lerogyok a lépcső aljára, csupa kosz lesz a fehér ruhám, és megállíthatatlanul ráz a zokogás. Ha ilyen érzés független, önálló nőnek lenni Pesten, akkor rohadjon meg ez a város. Nem állítom, hogy azóta rettegek, de egy ilyen eset elég ahhoz, hogy az ember agyában kifejlődjék egyfajta vészjelző, ami azonnal bekapcsol, ha arrébb kell állni a villamoson az ijesztően bámuló alak elől, vagy megszaporázni a lépteket, ha valaki túl közel gyalogol mögötte.
Most azonban nem figyelek. Leettem az égszínkék nyári ruhámat. A Mozsár utcában azt vizsgálom, vajon kijön-e majd belőle a sárga folt, amikor két parkoló autó közül elém lép egy furcsa férfi.
- Elnézést, hölgyem, ha meghallgatna… - hadarja valami szokatlan csillogással a szemében, én pedig azt figyelem, hova lehetne szaladni. De sehol egy teremtett lélek, ő vagy két fejjel magasabb nálam, én könnyű nyári szandálban vagyok, nyilvánvalóan sehová sem jutnék, ha utánam iramodna.
- Nem vagyok részeg, nem vagyok drogos – darálja, de észreveszi, hogy a tekintetem a kezében lassan csonkig égő cigarettára téved. – Jó, cigizni cigizek, de higgye el, csak ez van. A keze remeg. A fogai barnák, ápolatlanok, és az egész emberben van valami nyomasztó. Érzem: túl vagyunk azon a ponton, ahol még szó nélkül el lehet sunnyogni, így nem tehetek mást, mint határozottnak álcázott hangon rászólok:
- Miben segíthetek?
Mint egy gyerek, akit belezavartak a versmondásba: néhány másodpercnyi hebegés után tudja csak folytatni.
- Kazincbarcikáról jöttem fel, mert nem volt semmi melóm, elfogyott az összes pénzem, nem is volt hol aludnom, de most elszegődtem a Király utcába, tudja, arra a nagy építkezésre…
Nem, nem tudom, és ettől egyre idegesebb leszek. Nem létező dialektusa azt sugallja, hogy hazudik.
- Szóval a jövő héten már lesz pénzem, csak addig kellene valamennyi, hogy legyen mit ennem. A Fogarasi úti Tescóba mennék ki, ott van olyan konzerv, amit megmelegítek, és már lehet is enni. Ötszázkilencven forint, hozzá kenyér, nyolcharmincból megvagyok. Megadom, esküszöm…
Miközben ezt sorolja gépiesen, apró, de határozott lépésekkel közelít; a kézremegése fodrozza a keserű füstöt, én meg nem tudom levenni a szememet az arcáról. Próbálom kifürkészni, mi lesz a következő lépése: előkap-e egy kést, ha futni kezdek.
- Nincsen nálam készpénz – felelem, de az utolsó, amit tenni akarok, hogy akár csak egy pillanatra is leveszem róla a tekintetem.
Ahogy kiejtem a számon, hogy nincsen, hátrálni kezd. Azt is hátramenetben mondja, hogy elnézést kér, mintha ő is megijedt volna magától. Én megszaporázom a lépteimet az ellenkező irányba. Miközben hátrapillantgatok, nem követ-e, ott visszhangzik a fejemben a kérdés, hogy vajon melyik a félelmetesebb: ha hazudott, vagy ha igazat mondott?
