Mókás, mi mindenre fény derül az alkotókról egy-egy mű kapcsán. A Magyar Állami Operaház legújabb produkciója, A vágy villamosa sajtótájékoztatóján például Dés László például felidézte ifjúkori csínytevését, amikor ellopott egy 56-os táblát, s már meglépett volna a zsákmánnyal, amikor az épp oda érő villamosvezető leszállt, és addig kergette, míg el nem kapta.
A zeneszerző úgy fogalmaz: Esterházy Péter magnum opusa a Harmonia Caelestis volt, ez pedig az ő Harmonia Caelestise. Önmagához képest forradalmian új dolgokat hozott ki belőle ez a darab, amely egy közel 100 perces, folyton változó zenefolyam, hároméves koncentrált munka eredménye. „Marha izgalmas munka volt” – fogalmaz a komponista.
Solymosi Tamás balettigazgató azt mondja: régóta dédelgetett álma az intézménynek A vágy villamosa; minden nagy együttesnek fontos, hogy új darabokat, különlegességeket is bemutasson. Venekei Mariannában akkor fogalmazódott meg a mű ötlete, amikor a Tordy Géza rendezte, Eszenyi Enikő és Kamarás Iván nevével fémjelzett előadást látta. A két művész korábban is dolgozott már együtt, Venekei Győrben koreografálta a Dzsungel könyvét. Most együtt dolgozták kis tüzetesen a karaktereket, egyebekben pedig megbíztak a másikban. Venekei Marianna nevetve meséli: mivel ő hajnalban szeret koreografálni, az utóbbi hónapokban nagyon jól megismerte az Opera takarítószemélyzetét. „Ilyenkor megcsinálom a mozdulatokat, felveszem videóra, aztán betanítom” – magyarázza. – A négy fő szólistával december óta dolgozunk, elmondhatatlanul hálás vagyok, amiért a hétfőiket is feláldozták, ami az egyetlen pihenőnap a balettben.”
„Nagyon más táncos, illetve énekes színpadi művet írni. A musicalnél például túlnyomórészt dalok vannak, a zene és a dalszöveg eggyé válik, akármilyen metaforikusan is, de konkrétan elhangzanak dolgok. Hogyha jól gondoltuk ki, az a kellő helyen nagyon megszólal. A balettzene intrumentális: nincsen kapaszkodó, csak a dallam, a harmónia, a hangszerek. Rettentő plasztikusan kell gondolkodni, egyszerre ábrázolni a sztorit és a lelki folyamatokat – legyen az nemi erőszak vagy Blanche víziói az őrület határán.”
Dés azt mondja: balettzene esetében az operához és a musicalhez képest is sokkal fontosabb a motívumvezetés. „Kell, hogy bizonyos motívumok felbukkanjanak bizonyos helyeken, a nézőnek aha-élménye legyen. Még ha ez nem is mindig tudatosul benne, érzi. Megtanultam, hogy a tudatos szerkesztésnek sehol nincs akkora szerepe, mint itt.”
A zenekari árok mérete okán a zene nem élő: a szimfonikus zenekar mellett egy 20 tagú big bandet, cimbalmot, zongorát kellett volna bezsúfolni, ami fizikai képtelenség. Cserébe viszont a szerelmi pas de deux alatt maga szerző szaxofonozik. Noha kihallani a történet korának szvinges-dixielandes ritmikáját, Dés úgy fogalmaz: „Ez a dzsessz nem az a dzsessz. Nem akartam egy az egyben visszahozni a negyvenes évek New Orleans-i mainstream hangzását, inkább áteresztettem a saját szűrőmön. A dixieland akkor dixieland, ha önmagában játsszuk, de bármeddig továbbgondolható. Egyébként sokat tanultam ebből a munkából. Az ember, persze, tudja, hogy mennyi mindent nem tud. De színházzal kapcsolatban úgy érzem, engem már nem nagyon érhet meglepetés. Hát, itt ért.”