„Hol a lé, fiúk?” – kérdik újra és újra transzparenseiken a tüntető Quaestor-károsultak, s e kérdésre próbál választ adni Kasnyik Márton „A Quaestor-ügy” című, nemrég megjelent könyve is. Az írás annyira informatív, hogy tartalma e sorok írója számára – bár maga is az ügy kárvallottja – revelációként hatott. Hitelességét csak növeli, hogy - mint azt a szerző a bevezetőben elmondja - az ügy rendőrségi kihallgatási anyaga „regényes úton, több jó szándékú ember segítségével” eljutott hozzá, ami által olyan ismeretek birtokába került, melyekről más újságírók „csak álmodhatnak”. Hiszen a rendőrségi meghallgatások során a gyanúsítottaknak „muszáj volt igazat mondaniuk”. Már csak azért is, mert a nyomozók lefoglalták adatbázisaikat és elolvasták belső e-mailjeiket is.
Bár arra a kérdésre, hogy „Hol a lé?”, a könyvben nem kapunk – nem is kaphatunk - választ, arra viszont igen, hogyan tűnt el. (Gigantikus összegről, mintegy 260 milliárd forintról van szó!) Nos, a pénz egy részét a Quaestor vezetői szimplán ellopták. Mint Kasnyik írja, „egészen szégyentelenül jártak rá a csoport házipénztárára”. A főnök, Tarsoly Csaba például „egy pénteki napon kétszer is elvitt ötmilliót az egyik fiókból”. Amikor egyik beosztottja ezt számon kérte tőle, ő így válaszolt: „Hülye vagy, én vagyok a tulajdonos, enyém itt minden, saját magamtól nem tudok lopni."
De még mennyire, hogy tudott! Hiszen az, amit magához vett, nem a saját pénze volt, hanem a befektetőké. S amit ez az amúgy engedékeny főnök megengedett önmagának, azt megengedte vezetőtársainak is: azok is annyit loptak, amennyit nem szégyelltek. (És nem voltak szégyenlős természetűek.)
A másik csatorna, melyen keresztül a „lé” elfolyt, a minősíthetetlenül rossz gazdálkodás volt. A betétesek pénzét veszteséges projektekbe fektették, saját vállalkozásaik többségét pedig simán elbukták. De adjuk át a szót a szerzőnek!
”2010-hez közeledve az ETO Park és a győri focicsapat lett a Quaestor legnagyobb pénznyelője, ez a két cég nyolc év alatt vagy 16 milliárd forintot szívott el, miközben visszafelé semmi sem jött. Az ETO Park egy bevásárlóközpont lett volna, fel is épült, hogy aztán évekig tök üresen kongjon, és mindössze a Quaestor érdekkörbe sorolható, veszteséges üzletek legyenek benne. A focicsapat pedig évente eltüntetett nagyjából egymilliárd forintot.”
Így aztán nem azon kell csodálkoznunk, hogy a Quaestor csődbe ment, hanem azon, hogy ez csak 2015 márciusában következett be. Pedig már 2009 közepén bekövetkezhetett volna, amikor a cég addigi fő ügyfelei, a válságban megroggyant takarékszövetkezetek kivették a pénzüket. A Quaestor vezetői úgy segítettek magukon, hogy mindent a már korábban elindított kötvényprogramjukra tettek fel, vagyis a kisbefektetők pénzével pótolták ki a hiányt. A rájuk sózott kötvények nagyobbik részét nem fektették be semmibe: a befizetők egy papírfecniért adták oda megtakarításaikat. Ezek a papírfecnik voltak a kamukötvények. És hogy e piramisjáték ne dőljön be, a cég - a magas hozam reményével kecsegtetve - arra beszélte rá a kisbefektetőket, hogy ne realizálják „nyereségüket”, hanem hagyják nála. Többnyire sikerrel. E sorok írója még ma is legszívesebben a falba verné a fejét, mikor arra gondol, hogy a szolid banki környezet, a kulturáltnak tűnő ügyfélkezelés és persze a magas hozam ígéretének hatására több kötvényének lejártakor maga ajánlotta fel, hogy visszaforgatja a pénzét, és új kötvényt vásárol.
Nyilvánvaló volt, hogy e csaló konstrukciónak előbb-utóbb össze kellett omolnia, a kérdés csak az, hogy miben reménykedtek a Quaestor vezetői? Mint Kasnyik könyvéből kitűnik, leginkább abban, hogy az állam majd kimenti őket. Már csak azért is, mert annak illetékes szervei – előbb a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete, majd a Magyar Nemzeti Bank – maguk is felelősek voltak a dolgok alakulásáért. Hiszen nyilvánvalóan nem ellenőrizték megfelelően a céget.
A Quaestor vezetői emellett bíztak „magasabb kapcsolataikban” is. Idézzünk ismét a könyvből! „Tarsoly sokat mozgott fontos emberek, politikusok társaságában. 2014 novemberében például azzal a Szijjártó Péter külügyminiszterrel vágta át a szalagot a Quaestor által üzemeltetett moszkvai magyar kereskedőház megnyitóján, akit már a kilencvenes évek vége óta ismert. Az utolsó években még parlamenti VIP-belépőt és diplomata útlevelet is kapott Szijjártótól.” (Mint később kiderült, a moszkvai kereskedőház – épp úgy, mint a többi – csak papíron létezett.) Ugyancsak „magasabb kapcsolatokra” utal, hogy „Tarsoly Csaba telefonlistáján csak úgy hemzsegtek a fideszes politikusok”.
Kasnyik a hatékony ellenőrzés hiányát teljes joggal azzal magyarázza, hogy „egy sor hivatalnok tudta a helyét: nem érdemes kötekedni egy olyan cégcsoporttal, amelyiknek ennyire jó politikai kapcsolatai vannak”.
Konklúziónk nem lehet más, mint hogy a magyar állam társtettessé vált 30 ezer kisbefektető kifosztásában.
(Kasnyik Márton: A Quaestor-ügy, Athenaeum Kiadó)
