A felrobbanó Westend, a Gripenekkel szétlőtt forradalmi tömeg, a barikádok és a megfigyelésre használt drónok, a lekapcsolt internet, mindez csak eleinte tűnik elképzelhetetlennek: a Mátyás király újratemetésén kirobbanó forradalom tömegjelenetei csupán szikrányira vannak az oktogonos tüntetésektől. A látványos, ijesztő kulisszák mögött viszont ott húzódnak az egyéni érdekek, a hősködés, a széthúzás és a személyes sérelmek – elszívva az oxigént a forradalomtól.
Kissé darabosan indul a regény, mintha – indokolatlan módon – a Haragban a világgal egyik jelenetébe csöppennénk. Szúrós, szikár, már-már versszerű szöveg. Kicsit rémisztő is: ha ez jön 270 oldalon keresztül, túladagolásunk lesz. Aztán a szerző visszaugrik az időben, és roppant okosan, következetesen felépíti a nagyjelenetet, amely nem csupán indokolttá válik, de vágyottá is: hirtelen James Deanek akarunk lenni tőle. Kemény öntörvényű: kerüli a nyelvi és történetvezetési sablonokat. Épp ez a legfőbb érdeme: markában tartja az olvasót, meg-megállásra készteti egy-egy kivételesen erős szóképpel, és végső soron tényleg jobban tudja, dramaturgiailag mikor indokolt elejteni egy információt, ami szempillantás alatt mátrixba rendezi az addig kusza viszonyokat.
A Rabok tovább nem ácsol piedesztált senkinek. A forradalom irányítóinak sorra tűnnek elő kicsinyességei, jellemhibái, s ahogyan sodródunk az eseményekkel, feltűnik a véleményvezér-imázs mögött az esendő kisfiú vagy a budai, gazdag hülyegyerek, aki élő számítógépes játéknak gondolja a forradalmat. Ez nem vidám regény: ahogyan a rácsok árnyéka kockásra festi az allegória-tigris bundáját, úgy – Y meg Z generáció ide vagy oda – mi sem tudunk mit kezdeni a múltunk árnyaival.
Info:
Kemény Zsófi: Rabok tovább
Jelenkor kiadó
