Szimpla hétköznap volt, kora délután, mentem át busszal Budáról Pestre, mikor mögöttem a buszon egy ideges nő azt üvöltötte a telefonba egy bizonyos Erikának, hogy olcsó téglagyárat akar venni. Erika, tudsz olcsó téglagyárat eladót? Ezt kérdezte, de sajnos üvöltve. Nem lehetett nem meghallani. Elsőre kicsit elcsodálkoztam, másodjára már nem. Elvégre Magyarországon vagyunk 2017-ben, itt bármi előfordulhat. Még az is, hogy ez a bizonyos Erika tud egy eladó téglagyárat, méghozzá olcsót.
Hátranéztem, hogy megnézzem magamnak a leendő téglagyár-tulajdonost, de nem tűnt sem bolondnak, sem részegnek, sem drogosnak. Tényleg téglagyárat akart venni. Ezt onnan tudom, hogy a telefonba beleüvöltötte azon elképzelését is, miszerint felőle egy üres ipari ingatlan is szóba jöhet, amely alkalmas téglagyári kemencék fölépítésére, csak az a lényeg, hogy olcsó legyen, valahol Pesten, lehetőleg a város északi felén, közel a Megyeri-hídhoz az autópálya-csatlakozás miatt.
Úgy harsogott, mintha nem lett volna körülötte nyolcvan idegen ember, akit egyáltalán nem érdekel, hogy van a buszon valaki, aki téglagyárat akar venni olcsón. Kivéve engem, mert én ebben témát láttam, elővettem kicsiny jegyzettömbömet, s fölírtam magamnak, hogy szimpla délután volt, mentem át busszal Budáról Pestre, mikor mögöttem a buszon egy ideges nő azt üvöltötte a telefonba egy bizonyos Erikának, hogy téglagyárat akar venni. Erika, tudsz olcsó téglagyárat eladót?
Tűnődtem rajta, hogy az üvöltözést mikor állítja le valaki, de nem szólt közbe senki. Úgy tettünk, mintha nem hallanánk semmit, pedig nagyon jól hallottuk, hogy a buszon egy nő a komfortzónánkat semmibe veszi, mert ő olcsó téglagyárat akar venni Pesten. Lehetőleg közel a Megyeri-hídhoz. Furcsa az ember. Meg se rezzentünk, mi sokat próbált, sokat látott, sokat hallott kelet-európai lakosok. Ennek a nőnek itt a buszon kell egy téglagyár, hát istenem, van ilyen. Kell neki, hát kell. De hátha tud neki segíteni ez a bizonyos Erika a vonal túlsó oldalán, és akkor az üvöltést abbahagyja.
Körülöttem néhány idős asszony ült rezzenéstelen arccal, meg se rándult a szemöldökük arra a bejelentésre, miszerint a leendő téglagyár-tulajdonosnak a beruházás céljára rendelkezésre áll a bankban 375 millió forintja. S mivel a vállalkozása hitelképes, további 50 milliót fel tudna venni hitelre.
Körbenéztem az utastársakon, ránézésre megsaccoltam az anyagi helyzetünket, s arra jutottam, hogy tizenöt év alatt sem tudnánk ennyi pénzt összeadni. Igaz, nem is akarunk téglagyárat venni.
Sok mindent megértek, sőt, elnézek, mióta rájöttem, hogy Abszurdisztánba sikerült beleszületnem, de azt azért nem nagyon értettem Budáról Pest felé menet, hogy vajon miért telefonon érdeklődik ez a nő. Sokkal diszkrétebben elintézhetné a dolgot az interneten odahaza. Be kell gépelni a megfelelő keresőszavakat (olcsó téglagyár Pesten), s biztosan kiad a varázsháló néhány találatot. Miért üvölt a fülünkbe ez a nő? Miért nem veszi észre, hogy nem egyedül utazik? Hátrafordultam, megnéztem alaposabban, végignéztem rajta tetőtől-talpig, s kiszúrtam, hogy kopott a cipője orra. Nahát.
Hiszen akkor emiatt ordít.
Furcsa az ember, ha kopott cipőben akar téglagyárat venni. S van rá 375 millió forintja. De kopott cipőben jár. Körbenéztem az udvariasan és türelmesen hallgató utazóközönségen, megnéztem a cipőket, s észrevettem, hogy szinte mindenkinek kopottas és viseltes a cipője. Nekem is. Kétéves, de még mindig új cipőnek hívom. S eszembe jutott, hogy amikor gyerekkoromban odahaza, Egerben német turistákat láttam, soha nem értettem, hogy mi olyan különös rajtuk. Felnőtt koromban jöttem rá Németországban, hogy a tehetősebb német középosztály nem hord viseltes ruházatot. Az osztrák sem. Minden cuccuk új. Mi kelet-európaiak évekig hordunk egy-egy nadrágot, sőt, úgy tartjuk, hogy minél régebbi, annál kényelmesebb. Ha kitérdeltük, úgy a jó. A német középosztály azonban nem jár több éves ruhában. Nem jár kitaposott cipőben, nem vesz föl kifényesedett térdű nadrágot, nem húz föl kinyúlt pólót, és nem vesz buszon téglagyárat. A kilencvenes évek elején, amikor forgószélként elkapott minket a kapitalizmus, úgy néztünk ki a málnaszín zakónkban, zöld nadrágunkban, cikornyás mintás nyakkendőnkben, mint a hülyék. De legalább ment az üzlet. Eltelt pár év, és olyan jól ment az üzlet, hogy valamikor 2000 körül azt éreztem, hogy a magyar középosztály kezd a némethez és az osztrákhoz fölzárkózni. Mármint ruházatban. Egyre jobb cuccokban jártunk. Akkoriban már és még nem lehetett olyan könnyedén megkülönböztetni egy kelet-európait egy nyugatitól. Most már megint könnyebb. Ránézel egy emberre, és már megint meg tudod állapítani, hogy nyugati-e, vagy keleti. Pár évig ezt nem lehetett tudni. Most már lehet megint. Megint odáig jutottunk, hogy a helyi járaton üvöltözünk, és kopott cipőben akarunk téglagyárat venni Pesten. De olcsót. Lehetőleg közel a Megyeri-hídhoz.
