A háborút a sajtószabadság teljes elkobzására is fölhasználta a hatalom. A „Hadviselés érdekeinek megóvása" volt a jogcím arra, hogy elnyomjanak minden szabad szót. Ez a jogcím volt a védőpajzsa a leggonoszabb uzsorának és népnyúzásnak, ez volt a jótékony leple a hatóságok részéről elkövetett minden mulasztásnak és visszaélésnek; ez volt a gátja annak, hogy egyének és osztályok a nyilvánosság ítélőszéke elé vigyek mélységes sérelmeiket és bajaikat és azoknak orvoslását követeljék a Hadviselés sikere érdekében is. (...)
A Tisza-kormány a nyilvános véleményt elnémította: a gyülekezés jogát nem engedte érvényesülni még annyira sem, mint az osztrák abszolutizmus, a sajtószabadságot pedig a legönkényesebb, legbrutálisabb módon kezelte. Nem akarunk most régebbi - részint szomorú, részint komikus - példákra hivatkozni; nem szólunk arról sem, hogy amit egyik lapnak szabad volt megírnia, azt a másikból kiirtották. Csak egyszerűen megállapítjuk, hogy a sajtóval szemben elkövetett ostoba és gonosz zsarnokoskodás tette lehetővé számos olyan baj elmérgesedését, amelyet a nyilvános bírálat csirájában elfojthatott volna, ez tett lehetővé számos olyan visszaélést, amely a hadviselés érdekeinek ezerszer többet ártott, mint amennyit árthatott volna a legféktelenebb, legigazságtalanabb és legrosszabb szándékú sajtókritika.
Mert a sajtó esetleges hibáival és visszaéléseivel szemben maga a sajtó teremti meg - és pedig rögtönösen - az ellenmérget, de azoknak a károknak, amelyeket a nyilvános kritika elfojtása tett lehetővé, nincs semmiféle orvosságuk, legföljebb csak megtorlásuk lehet. Utólag... talán... talán, talán.