Az MSZP vezetői által a múlt heti kongresszuson elmondott beszédek két megjegyzésére kívánok reflektálni, amelyek a program nem feltétlenül a leghangsúlyosabb, ámde mégsem elhanyagolható elemei voltak.
Az elsőt Botka László, a párt miniszterelnök-jelöltje mondta: „lehet kritizálni bármelyik ellenzéki pártot, de ez a kormánypártot erősíti”. Itt mindjárt eszünkbe juthat, hogy ennek az intelemnek maga Botka László sem tudott minden esetben megfelelni, amikor kritikával illetett ellenzéki pártokat. Akkor, amikor arról beszélt, hogy nem kíván kis liberális pártokkal foglalkozni vagy amikor a DK-val keveredett vitába. Ezért aztán akár arra a következtetésre is juthatunk, hogy ezzel a kijelentésével önmagát és saját pártját akarta kivonni a kritika alól. Másrészt meglehet ugyan, hogy az ellenzéki pártok kritikája olykor valóban a kormánypártot segíti, csakhogy ha ennek az ellenkezője történik, akkor fennmarad a kérdés: vajon a kritika jogosultságát felfüggeszteni szándékozó ellenzékiség automatikusan elvezethet-e a kívánt célhoz, a kormányváltáshoz?
Botka olyan „menlevelet” kér a választóktól, amit legfeljebb a saját pártjától kaphat meg. Mert lehet vitatni egy-egy kritikai megnyilvánulás megalapozottságát, de magát a kritikát mindenestül kizárni még a legjobbnak vélt cél érdekében sem lehet. Ha megtesszük, máris ott tartunk, ahol a Fidesz.
Ezért és ezzel a vitatható módszertani kijelentéssel összefüggésben legyen szabad Molnár Gyula pártelnök kongresszusi beszédének egy „tételére” kritikai észrevételt tenni. Nevezetesen arra a mondatra, hogy „aki nincs velük, az velünk van”. Ez ugyanis egy szentírási parafrázis, amely eredetileg két változatban szerepel. „Aki nincs ellenünk, az velünk van” - olvasható Márk evangéliumában (9,40), amivel - ha a szövegösszefüggésből kiemeljük - némi ellentmondásban van a Máté-evangélium egyik verse (12,30), mely szerint „aki nincs velem, az ellenem van”. Az utóbbi a döntés kötelezettségére vonatkozó, felszólító jellegű, „kemény” megfogalmazás a Rákosi-diktatúrában volt használatos; az előbbi, az enyhébb viszont a kádári konszolidáció idején, az ún. „szövetségi politika” meghirdetésekor jött divatba.
Természetesen egyik esetben sem volt egészen igaz. Mert a Rákosi-korszakban a hithű kommunisták is áldozatul estek az önkénynek, Kádár idejében pedig a rendszerellenesség hiánya sem feltétlenül vezetett a készséges együttműködéshez. És bizony az új változat sem fedi le hiánytalanul a teljes és eszerint az ő elképzelését messze meghaladó társadalmi valóságot. Még a meglévő, magát demokratikus ellenzéknek nevező pártokat sem, nemhogy a választók annál is sokszínűbb világát.
Ha igaz lenne, hogy „aki nincs velük, az velünk van”, akkor már nem is kellene szót vesztegetni a következő választások kimenetelére. Noha ettől még messze vagyunk. A közelebbi és távolabbi múltunk minduntalan elhibázott szemléletmódjához azonban annál közelebb.
Kádár esetében a szentírási vers felhasználása a pontatlanság ellenére nem volt annyira szembetűnő, mert ezzel nem utolsó sorban meg akarta szólítani a hívő tömegeket is. Hiszen a konszolidáció évtizedében tagadhatatlanul megvolt az a pártállam részéről megnyilvánuló törekvés, hogy a hívő és nem-hívő világnézetű emberek között legyen - távolról sem azonos feltételekkel, de legyen - párbeszéd, míg a rendszerváltást követően a balliberális oldalon ennek igénye teljesen megszűnt. Vagyis egy magát ateistának valló és a vallás fokozatos megszűnését hirdető államhatalom fontosnak érezte az egyházak és vallási felekezetek létének tudomásulvételét, ámde a modern demokráciákat jellemző, világnézetileg semleges államban a balliberális politikai pártok - főként az SZDSZ sugallatára - a semlegességet a gyakorlati ateizmus szálláscsinálójaként értelmezték. Az egyházakat és vallási felekezeteket besorolták a civil szervezetek közé, úgy és anélkül, hogy értékrendjüket figyelembe vették volna. De ha már civil szervezeteknek tekintendők, a létszámukat tekintve mégiscsak a legnagyobbak, amit azért illett volna - és illene most is - a súlyának megfelelően kezelni.
A jobboldaliak ezzel szemben különféle módokon próbálták felhasználni és igyekeztek vitatható értékű politikai céljaik szolgálatába állítani az egyházak tekintélyét. Ennek egyik fontos eszköze lett a Fidesz rövid pórázán tartott, ez irányú szerepkörétől függetlenül egyre súlytalanabb KDNP.
Nem kell mondani, hogy a csalóka látszat ellenére ez a magatartás sincs közelebb az egymást tiszteletben tartó partnerséghez, mint a balliberális oldalt jellemző elutasítás. Ennek következtében a jobb- és a baloldal ideológiai különbözősége és a társadalmat végletesen megosztó szembenállása vallási-világnézeti színezetet öltött.
Az egyházak és vallási felekezetek némelyike mindenesetre oda csatlakozott, ahol volt rá kereslet. Ami inkább a kalmárok pragmatizmusa, mint a szentek áldozatkészsége által inspirált magatartás. Így aztán elhatalmasodott az a gyakorlat, amely a társadalmi problémákat a könnyebbik oldalán ragadja meg. Mert összehasonlíthatatlanul egyszerűbb egy hajléktalant mintázó szobrot megáldani, mint nyíltan és határozottan fellépni a hajléktalanokat diszkrimináló önkormányzati intézkedésekkel szemben. Az előbbi végül is egy lélekemelő szertartás, az utóbbi pedig már beláthatatlan konfliktusokat generáló politikai megnyilvánulásnak tekinthető.
Erre mit is mondhatnánk-tehetnénk jobbat, mint egy középkori misztikust idézni. Hiszen egy középkori misztikusról aligha feltételezhető, hogy lebecsülné vagy fölöslegesnek tartaná egyháza szakrális szertartásait és nem értékelné kellőképpen a természetfeletti jelenségeket. De van, amit még ezeknél is fontosabbnak érez: „Ha az ember olyan elragadtatásba esne, mint amilyenben Szent Pál volt - írja Eckhart mester -, és tudna egy beteg emberről, akinek tőle egy kis levesre lenne szüksége, akkor jóval többre tartom azt, ha a szeretettől indíttatva kilépne az elragadtatásból, és inkább szolgálná az arra rászorulót”.
Ha másért nem, akkor ezért kellene komolyan venni az egyházpolitikát. Hiszen Botka László kongresszusi beszéde mindvégig a szegények iránti elkötelezettségről szólt. A programból azonban a korábbi és a jelenlegi helytelen gyakorlat fölszámolását célzó, új partnerséget ajánló egyházpolitika teljességgel hiányzott.
