Ha minden nap úgy indul és úgy is ér véget, hogy milliók szó nélkül nézik, amint meglopják, becsapják és szembe hazudják őket, akkor valószínűleg az kalkulál jól, aki lop, csal és hazudik. Hiszen amíg ő végtelen napok során át ezt teszi, a világ szép lassan hozzáromlik.
Ebben a történetben már annyiszor elértük a "mélypontot", hogy fölösleges ilyen jelzőkkel dobálózni, amikor egy újabb kapitális esettel találkozunk. De hát itt van a Hegymenet című könyv ügye: az Osiris kiadó felkért huszonnyolc megkérdőjelezhetetlen szaktudású szerzőt, hogy elemezze Magyarország jelenlegi helyzetét és lehetséges jövőjét. Precíz tudományos esszék születtek, a szerzők semelyikére nem lehet rásütni a direkt politikai elköteleződés bélyegét. A végeredmény láttán azonban - mert milyen is lehetne a látlelet, ha egyszer olyan országban élünk, amilyenben - Magyar Tudományos Akadémia egyik vezetője jelezte, "politikai szempontból jobb lenne", ha a kötet mégsem jelenne meg.
Harminc éve ilyen világban éltünk. Mindenkiben ott volt a beépített cenzor, nem is kellett leszólni fentről, hogy ki-ki tudja, meddig mehet el. "Politikai szempontból" vizsgálta a szerkesztő a szöveget, a tudós a tudományt, az újságíró a témát, és csak nagy ritkán adódott egy-egy eset, amikor végül valóban leszóltak, hogy ugyan már, barátom, az a kézirat maradjon inkább fiókban, az a darab meg a színházi próbatáblán.
Azóta azonban eltelt harminc év, és volt idő megszokni, hogy az igazság a legfőbb mérce. Hiába a tudomány háttérbe szorítása, hiába a művészeti akadémia konkurens posványa, és hiába, hogy az MTA elnökébe sem rest belemarni a heccmédia, ez a "politikai szempont" a romlás félreérthetetlen jele. És ezért az ember azon is csak fél szívvel tud derülni, hogy a kötet végül a jezsuiták segítségével tudott megjelenni. Mert valójában már azon szorong, hogy a majd' ötszáz éves rendnek nem lesz-e baja ebből.
