A kémkedést, illetve hivatalos nevén a hírszerzést vagy annak elhárítását, valamint a diplomáciát máig misztikus köd veszi körül. Ködben és a zavarosban pedig könnyebb halászni – azoknak is, akik nem igazán értenek a dologhoz. Az elmúlt években sokat olvashattunk bizonyos ügyekről, Kiss Szilárdról, Kovács Béláról, sőt legújabban a Moszkvában végzett „kémekről". (Utóbbiakról például a Pesti Srácok, illetve az Index honlapján.)
Nehéz olyan vádaskodásokra reagálni, mint hogy a Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézete (MGIMO, rövidebb ismertebb nevén IMO) a szovjet titkosszolgálat (KGB) keltetője, nevelő intézete lett volna, vagy hogy a KGB „átfésülte" a magyar jelentkezők listáját és csak az ő jóváhagyásukkal vehettek fel valakit az intézetbe. Az IMO nem a KGB iskolája volt, alapítása óta az orosz külügyi tárca oktatási intézeteként működik. (A KGB-nek saját felsőfokú képzési intézete volt, mint ahogyan ma is utódjának, az FSZB-nek.) A kijutó későbbi külügyesek, újságírók, gazdasági szakemberek Magyarország legjobb gimnáziumainak legjobb tanulói közül kerültek ki. A jelentkezőknek magyar irodalomból, történelemből és orosz nyelvből kellett írásbeli és szóbeli vizsgát tenniük. Az IMO-nak akkoriban négy kara volt: nemzetközi kapcsolatok, nemzetközi jog, külpolitikai újságírás és nemzetközi gazdasági kapcsolatok. Ma még további három kar csatlakozik ezekhez: nemzetközi energetikai menedzser, államigazgatási menedzser és politológia. A 70-es 80-as években a magyarországi túljelentkezés 15-20-szoros volt, és mert szigorú volt a felvételi szűrő, az IMO-ról kikerül szakemberek nagy többséggel helyt is álltak későbbi munkahelyeiken.
Az ilyen több nyelvet beszélő, szakmailag felkészült, magabiztos fiatal szakembereket nem olyan egyszerű bárhova beszervezni, mint ahogyan azt a mai felkészületlen szerzők állítják. Különösen igaz volt ez a szovjet titkosszolgálatokra. Az oroszok háromszor is meggondolták, hogy egy az IMO-n tanuló külföldi diákot megpróbáljanak beszervezni. Az őket küldő országok egyébként sem ellenségek, hanem szövetségesek voltak, ahol a Szovjetuniónak sokkal direktebb érdekérvényesítő képességei voltak abban az időben. A szovjet nagykövetek például nem ritkán részt vehettek az adott testvérpárt Központi Bizottságának, sőt Politikai Bizottságának ülésein, vagy legalábbis részletes információkat kaphattak azok munkájáról.
A hazatérő végzős diákoknak Magyarországon bizonyítaniuk kellett szakmai felkészültségüket, nyelvtudásukat, amelyben az IMO-sok általában a legjobbak voltak. Akkor is sokszor elhangzott azonban az a vád, hogy elemzéseikben, feljegyzéseikben az IMO-n elsajátított „nagyhatalmi gondolkodás" vezérli őket, ezért a külügyben külön gondot fordítottak arra, hogy frissen bekerült diplomataként elvárják tőlük, a nemzeti érdek szempontjából vizsgálják a külpolitikai eseményeket.
De nézzünk egy másik, emberi aspektust is. A 18-19 éves korban felvételiző diákok azért is vonzódtak a diplomáciai pályához, mert az bizonyos privilégiumokat ígért: utazást a „szabad világba", az átlagnál jobb fizetést, magasabb életszínvonalat. Bármilyen titkosszolgálathoz történő elköteleződés ebben korlátokat jelenthetett, egy idegen hírszerzéshez csatlakozás pedig komoly veszélyeket hordozhatott magában az illető karrierjére nézve. Márpedig ebben a tekintetben a szovjet hírszerzés kifejezetten „külföldi" volt.
Itt engedtessék meg egy személyes élmény. Az IMO elvégzése és féléves külügyi munka után sorkatonai szolgálatra kellett bevonulnom. Az alaki kiképzés után egy titkos alakulathoz vezényeltek, amely az osztrák-magyar határsávban helyezkedett el és rádió-elektronikai felderítést végzett. Itt alá kellett volna írnom, hogy 10 évig nem hagyhatom el Magyarországot nyugati irányban. Ezt megtagadtam, mondván, hogy akkor ki is dobhatom a diplomámat az ablakon, hiszen német specialista voltam. Napokon belül elvezényeltek az alakulattól, és végül „operettkatonaként", civilben, a HM külügyi osztályán, mint tolmács töltöttem le a sorkatonai szolgálatomat. Vagyis egyénileg és intézményi szinten is volt választási lehetőség.
A sok IMO-n végzett szakembert alkalmazó Külügyminisztérium jelentős szerepet vállalt a nyolcvanas évek második felében abban a nyugati nyitásban, amely erős súrlódásokhoz vezetett a Szovjetunióval és más szocialista országokkal. Ilyen kényes kérdés volt az izraeli, dél-koreai, dél-afrikai vagy tajvani diplomáciai kapcsolatfelvétel, de a Nemzetközi Valutaalapba történő belépés is. Moszkva ezekről rendre utólag értesült.
Természetesen nem akarom azt állítani, hogy nem dolgoztak korábban vagy nem dolgoznak ma is olyan szakértők a Külügyminisztériumban, akiknek van titkosszolgálati elkötelezettségük is. Alapvetően rokon szakmákról lévén szó, ez minden országban így van, nyilván a magyar külügy sem kivétel. De azt állítani, hogy a külügyesek túlnyomó többsége, sőt, 90 százaléka kettős kötődésű, nemcsak túlzás, de a diplomata szakma mélységes és álságos lebecsülését is jelenti.
