A járőrpárban örök emlékként hagytak nyomot a történtek. Érzéseikről, emlékeikről kizárólag a Zsaru Magazinnak beszéltek, többé nem kívánnak nyilatkozni. Dolgozni akarnak. Soha, egyetlen pillanatra sem tántorította el őket hivatásuktól, ami 2016. szeptember 24-én történt.
Andirkó Szabina és Vantara László törzsőrmesterek, a Budapesti Rendőr-főkapitányság közrendvédelmi főosztálya központi gépkocsizó és járőrszolgálati osztályának járőrvezetői.
Felidézték a támadás napját
Tavaly szeptember 24-én együtt osztottak be minket. Este 8-tól a vezénylés szerint másnap hajnali 4 óráig a Blaha Lujza tér és a Nyugati pályaudvar között láttunk el gyalogos járőrszolgálatot a körúton. Nyárias meleg volt, sokan jártak az utcán, ám jogsértést nem tapasztaltunk. Este 10-ig mindössze három polgár adatait kértük le, és egy taxist kellett figyelmeztetnünk, hogy tiltott helyen várja az utasát - mondta el az előzményeket Szabina a magazinnak.
Nem volt előzménye, nem tapasztaltam semmi rendkívülit, nem láttam a támadót – emlékezett vissza László. – Aznap este meccs is volt a városban, több szurkolót láttam hazafelé menni. Amikor nem sokkal fél 11 után valami pukkanást hallottam – így emlékszem, pukkanásra, nem robbanásra –, és szúró fájdalmat éreztem a nyakamban, azt hittem, egy szurkoló szórakozik, petárdát dobott rám. Határozottan emlékszem, hogy ekkor még álltam, bár minden mikroszekundumok alatt zajlott le. A videofelvétel szerint egy jó métert elrepített a robbanás ereje. A következő emlék az, hogy a láthatósági mellényem hátsó része előretekeredett a fejemre, fekszem a földön, minden csupa por, üvegtörmelék, nem hallok, nem látok. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, elvesztettem az idő- és térérzékemet. (...)
Amikor oldalra fordultam, és megláttam Szabina mozdulatlan, vérző testét, megszűnt minden fájdalmam, tombolt bennem az adrenalin. Azonnal tudtam, nagy a baj, cselekednem kell, gyorsan. Fej- és nyaksérülése volt, dőlt belőle a vér. Azonnal előjött, amit kiképzésen tanultunk: le kell szorítani a sebet. Nem tudom, melyikünk sapkája akadt a kezembe, azt tapasztottam a nyakára, hogy tompítsam a vérzést. Szabinával nem tudtam kommunikálni, eszméletét vesztette. Éreztem, hogy van pulzusa, s mikor beszéltem hozzá, megszorította a kezem. Valami ruhadarabot tettem az arca alá, hogy ne az üvegtörmeléken, a porban feküdjön. Próbáltak járókelők segíteni, de féltem, hogy még nagyobb bajt okoznak. Kiabáltam, hogy ne mozdítsák meg, mert lehet, hogy rosszat tesznek neki. Hogy tájékozódni tudjak, az utcatáblákat lestem. Nem hallottam semmit, beszakadt a dobhártyám. Belekiabáltam a rádióba, fogalmam sem volt, mit válaszol a központ. (...) Amikor odajött hozzánk két civil ruhás kerületi nyomozó, először őket is elhessegettem a karommal, míg meg nem láttam, hogy ugyanolyan rádiójuk van, mint nekem. Ekkor nyugodtam meg, jön a segítség, túl kell élnünk.
Maradtak bennük kérdőjelek
A kórházi napokról így beszéltek: – Lacinak a jobb dobhártyája tönkrement, pótolták, a vizsgálat szerint nem rosszabb a hallása, mint egy húsz éve Budapest forgatagában élő átlagpolgáré – válaszolt Szabina. – Nekem nehéz volt a rehabilitáció, olyan osztályon gyógyultam, ahol alig voltunk páran, akiket nem kellett etetni. Hosszú volt a gyógyulásunk, de köszönjük az orvosoknak, rendesen „összeraktak” minket. A teljes rendőrség, a vezetőink is mellettünk voltak, jótékonysági koncertet szerveztek nekünk. Az anyagi segítség mellett csodás volt ez az összetartás, az emberség, a hozzáállás. Ezért érdemes rendőrként szolgálni ebben az országban, ebben a csapatban.
Nem tudtuk igazából hová tenni, miért minket akart megölni – mondta László. – Érthetetlen volt az egész, dühöt éreztünk. Nem is csak azért, mert megtámadott, hanem mert sunyi módon, elbújva, orvul tört az életünkre. Arra gondoltam, minél előbb fogják el, mert ismételni fog, más kollégák is veszélyben lehetnek. Mind a ketten megnyugodtunk az elfogásakor. A bíróságon szeretnénk a szemébe nézni. Jó lenne megkérdezni tőle a miértet. Gyanítom, erre soha nem kapunk hitelt érdemlő, valós, elfogadható vagy kielégítő választ. Egy dolog érdekel, mikor lesz vége. Ítéljék el jogerősen, záruljon le az életünk ezen fejezete, mintha becsuknánk egy súlyos könyvet! - jelentette ki a járőr.
Továbbra sem tudni, mi volt a merénylő indítéka
Egyelőre még nem tisztázott, miért robbantott a fel saját készítésű szögbombáját a 23 éves keszthelyi P. László a Teréz körút 4. alatti kapualjban, amikor két szolgálatban levő rendőr haladt el a járdán. A férfit 2016. október 19-én Keszthelyen fogták el, azóta is előzetes letartóztatásban van. A Központi Nyomozó Főügyészség "előre kitervelten, több emberen, hivatalos személy sérelmére elkövetett emberölés bűntette kísérletének és robbanóanyaggal vagy robbantószerrel visszaélés bűntettének megalapozott gyanúja miatt" indított ellene eljárást. Az interjúban megjegyezték: "nem a merénylőn múlott, hogy a két zsaru életben maradt, és nem volt több áldozat".
