Az, hogy a regnáló kormány és az ellenzéki sajtó ilyen konfrontációba kerül egymással, aligha gondoltuk volna a rendszerváltáskor. A kormányzati politika tematizálja és uralja a közbeszédet, átvéve ezzel a sajtótól a sokat emlegetett kapuőr szerepét a tartalomszolgáltatásban és annak hangvételében. A propagandisztikus hazugsággyárként működő orgánumok pedig ajtót mutatnak a szabad, sokszínű, kiegyensúlyozott, tárgyilagos információáramlásnak. Miközben a hatalom holdudvarában hegyek nőnek a közszolgálatnak csúfolt tájékoztatásból, addig a körön kívülieket agyagba döngölik az állítólagos piaci versenyben.
Mára a közéleti kommunikáció olyan mélységekbe süllyedt, amire senki nem számít(ha)ott. A kioktató, mindenkivel szemben álló kurzus - bár nemzeti köpönyegbe öltöztette egyeduralkodó törekvéseit - nagyon is hajaz a múlt rendszer kultúrpolitikájára. Visszaköszön a három „T” állampárti mechanizmusa. A hatalom kiemelten támogatja a kormányközeli sajtót, amely csak a sikerjelentéseket teszi közzé. Megtűri az „ingadozó középparasztságot”, ahol a szerkesztőségek még vacillálnak. Szigorúan akadályozzák viszont azokat az orgánumokat, ahol a leplezetlen igazságokat hozzák nyilvánosságra, ami egyébként a sajtó evidens és eminens feladata. A fojtás gazdaságilag is tetten érhető az állami hirdetések monopolizálásában, a tulajdonosi körök összefonódásában. A média mint hatalmi ág kezd belesimulni az egyeduralmi rendszerbe.
Csakhogy egy értelmes disputának nem lehet része egymás kirekesztése. Úgy sem, ahogy azt a kormány és frakciójának tagjai teszik, az általuk ellenzéki minősített platformok munkatársaival szemben. Kitiltják, nem hívják meg, regisztrációjuk ellenére sem engedik be őket nyilvános rendezvényeikre. Nem tartják elfogadhatónak a nem a kormányt éltető újságírók érdeklődését. Nem felelnek vagy válaszok helyett néhány szavas sablon közleményt küldenek, szelektálnak a médiumok képviselői között. A szerkesztői autonómiát figyelmen kívül hagyva a lakájmédiának pedig a szájába adják, amit viszont akarnak hallani, látni.
A legnagyobb ellenzéki párt erre azt találta ki - mintegy viszontválaszként -, hogy nem nyilatkoznak kormánypárti médiumoknak. De ütésre nem lehet ütés a válasz. Mert ha még csak mínuszos hírben sincs jelen az ellenzék a kormánypárti médiában az annyit tesz, mintha nem is volnának. A fals információk így változatlanul érkeznek majd. Nem kellene ilyen érzékenynek lenni: a választó nagykorú. Bízzuk rá a döntést, kinek hisz, melyik oldal álláspontjával azonosul. A te is haragszol, én is ragaszom sehová sem vezet. A nemzeti konszenzus utópia, mert csak egyetlen erő érdekeit és nézeteit szolgálja igazán. De ne várjuk meg, míg a verbális acsarkodás tettlegességig fajul.
