Hivatásos túllihegők óriási felhajtást csaptak a körül, hogy a labdarúgó NB I záró fordulójában két pesti pályán összesen csaknem 19 ezer ember gyűlt egybe. A csalafinta csinnadratta-csinálók arról már kevesebb szót ejtettek, hogy az átlag nézőszám így is csak 4592, az egész évad látogatottsági középértéke pedig 2677 volt. A virtigli hurrábajnokok persze örökké mámorosak; ezúttal is harminchárom körön át tapsolták állva és próbálták minduntalan ünnepeltetni a jelenkori magyar futballt. Eleinte azzal is kecsegtettek, hogy az Eb-szereplés bizonyosan felvillanyozza majd a hazai első osztályt, valamint annak lappangó táborát, ám valójában csupán önmagukat sikerült felhevíteniük (már, ha nem csupán kamu az a tűz, amelybe jönnek). Aztán, mivel a túltolt várakozás megint csak illúzióvá foszlott, felhagytak a „francia” felvezetéssel, bár annyiban hűek maradtak ahhoz, hogy l'art pour l'art ajnározták a műpozitív hősöket.
Azt a bajnokságot tömjénezték, amelynek tizenkét résztvevője közül mindössze három lehet elégedett: a csaknem negyedszázad múltán újra aranyérmes Honvéd, a tizenhat esztendő elteltével megint dobogós Vasas, valamint az ötödikként kikötő, sokat az élettől nem akaró Paks. (Három a magyar igazság.) A hatodik helyezett Szombathely elvan, a kieséstől megmenekülő Mezőkövesd épphogy elteng. A további hét csapat elöljárói csak fokoznák a feszültséget klubjuk amúgy is zaklatott hívei körében, ha nem a csalódásuknak adnának hangot. A mostoha sorsú hetek: Videoton, FTC, Újpest, Debrecen, Diósgyőr, MTK, Gyirmót. A pénzügyileg – a labdás testgyakorlás kapcsán is sokszor emlegetett „magyar szinten” – egyaránt prímán eleresztett fehérvári és Üllői úti együttes szereplése azt bizonyította: még az állami „zseton”, ha úgy teszik, a futball dohánymutyija sem garantálja akár csak a viszonylagos sikert. A Debrecen és az MTK hányattatása pedig szembeszökő példája annak, hogy a stadionépítés nincs hatással a nívóra, hiszen a kék-fehérek szégyenszemre kiestek, míg a DVSC az utolsó játéknapon kerülte el az NB II-es alászállást. Hiába, a fényűző F szektor nem ad be, a luxus L tribün nem lő gólt, így aztán a húszezres kapacitású nagyerdei arénába semmivel sem járnak többen, mint korábban az Oláh Gábor utcai, a csapat képességeihez illően puritán sporttelepre.
A színvonal változatlanságának, a huszonegyedik század hazai szlogenjének, a nagy pénz, kis focinak a legfőbb bizonyítéka, hogy klasszis játékos ezúttal sem tűnt fel. Az általános minőségjavulás elmaradásáért a legkevésbé a Honvéd a felelős, hiszen az előrelépő bajnokcsapat kis részben sem tehet arról, ha a mögötte lévők többsége – már, ami a labdarúgótudást illeti – gyönge lábakon áll. Az elsőségükkel meglepetést keltő kispestiek ráadásul hat saját nevelésű futballistát vetettek be a Videotonnal vívott, a bajnoki döntővel egyenértékű mérkőzésen (is), bár az okkal boldog győztesek sem teszik rosszul, ha mértéktartást tanúsítanak. Úgy, ahogyan a Honvéd előző bajnoki címének elnyerése után Benkő László klubelnök cselekedett; az egyenes elöljáró akkor azt fejtegette, hogy „ez a produkció a nemzetközi összehasonlításban nagyon szerény”. Amúgy van hasonlóság a két diadal között, mert 1993-ban részben a belga Louis de Vries szponzorálta a klubot és a csapatával 78,5 százalékos teljesítményt produkáló, „munka, munka, munka” mániás finn Martti Kuusela volt az edző, míg manapság az amerikás magyar George F. Hemingway a tulajdonos, és szombat estig az olasz Marco Rossi volt a tréner (helyette hamarosan a holland Erik van der Meer érkezik). Egyéb összehasonlításokkal fölösleges előállni, mert a korábbi kispesti elsőség esztendejében 5550, az előző Vasas-bronzérem évében, azaz 2001-ben 4064 volt az NB I átlag nézőszáma.
A Nemzeti Sport pedig három nappal az 1993-as bajnokavatás előtt – valamint a válogatott 2-0-ás reykjavíki veresége után – azt írta: „Izlandon június 16. éjjelén a magyar labdarúgás bevégeztetett.”
Azóta azonban, amint azt a nagy mesélőktől tudjuk, él, és igenis, virul.
