Májusban, ha nem látja senki, a falu végén felállok a biciklin, és úgy hajtom bele magam a lét bodza- meg akácillatú könnyűségébe, mintha újra gyerek lennék. Néha belehajolok egy-egy kéttenyérnyi bodzatányérba: olyan mélyen szívom be az illatot, hogy egész évre elraktározhassam a tüdőmben, s közben csupa sárga virágpor lesz az arcom. Legjobban mégis az akácot szeretem. Talán, mert olyan megközelíthetetlen: ha azonnal vázába rakom is a frissen vágott gallyat, reggelre lekókad, elszáll az illata, a félig kinyílt virágok pedig örökre bimbósak maradnak. A pipacs is kényes teremtmény: szakítani nem lehet. Jön gyökerestül, s lelkiismeret-furdalást okoz, amiért egy egész tövet áldoztam fel szeszélyeim oltárán. Keserű szagú, sárga foltokat hagy a kezemen, ruhámon – a pipacsot mégsem tudom megállni. Minden évben szedek egy csokorra valót. Aztán másnap reggel, látva a piros szirmokat az asztalterítőn, emlékeztetem magam: a természetet kicselezni nem lehet.
Tízéves lehettem, amikor ezt egy életre megtanultam. Az utolsó szál gyöngyvirágok után kutattunk a kiserdőben, amikor hirtelen megmozdult előttem egy avarcsomó. Nem vagyok ijedős fajta, de mifelénk sok a vipera, megugrottam. Ám a lábam előtt egy félig csupasz madárfióka reszketett. Seregély. Odú sehol. Isten tudja, szegényke mióta kóvályoghatott a földön. Tollak helyett apró tokok ágaskodtak még csak a bőréből. Nem hagyhattam, hogy a rókák vacsorája legyen.
Apám megjegyezte: akár le is verhetném a szilvafákról a termést, pont ugyanannyi értelme van, mint seregélyfiókát nevelni. Aztán segített legyet fogni. Kimostam egy ötliteres befőttesüveget, abba raktam fészket a fiókának. Az értetlenkedőknek elmagyaráztam, hogy ez olyan, mint a járóka a gyereknek: a madár mindent lát, de nem rohangál körbe a szobában. Csipesszel adogattam be neki a rovarokat, gyümölcsöt, ő pedig türelmesen üldögélt az üvegben. Néhány nap múlva már pittyegéssel jelezte, ha megéhezett. A második héten arra ébredtem reggel háromnegyed hatkor, hogy az üveg száján üldögél, és teli torokból magyaráz. Napközben a jobb vállamon nézelődött, én meg elméleti repülésoktatást tartottam neki.
Az utcában híre ment, hogy van egy seregélyem, de mivel a széltől is óvtam, senki nem látta, senki sem hitte. A fióka szépen tollasodott. Másfél hónap elteltével úgy döntöttem, ideje bevezetnem a társaságba. Vasárnap délután volt, az utcabeliek néhány házzal arrébb, az árokparton üldögélve beszélgettek, a gyerekek játszottak. Odamasíroztam, vállamon a madárral, és büszkén álltam a kérdések hadát, mintha legalábbis a laboratóriumomban magam tenyésztettem volna ki a seregélyt. Aki egy jókora ugrással lent termett az árokban. Repülni még nem tud, kezdtem volna mondani, ám ebben a pillanatban a negyedik szomszéd macskája suhant el előttünk, s már vitte is a sipítozó madarat az árok betongyűrűjébe. Ordítva utána vetettem magam, mire ijedtében elengedte a zsákmányt, ám a madár nyakaszegetten, élettelenül feküdt a tenyeremben. Az egész nem volt több három másodpercnél, de egy életre belém égett, s ilyentájt, ha repülni tanuló madárfiókákat látok, emlékeztetem magam: a természetet kicselezni nem lehet.