„Mondtam, hogy nem jöhetnek be kép- és hangrögzítő berendezéssel” - jelentette ki Mészáros Lőrinc polgármester, amikor a Hír Tv stábja forgatni szeretett volna a felcsúti önkormányzat nyilvános ülésén. Nos, már akkor fölrémlett bennem egy évtizedekkel ezelőtti hasonló tévés élmény, amelynek én voltam az elszenvedője. S amikor május első hetében arról olvastam, hogy a mai magabiztos, arrogáns hatalom egy másik reprezentánsa megakadályozta a 444.hu videósát, hogy forgathasson a nemzeti konzultáció kérdéseit/válaszait megbeszélő - ugyancsak nyilvános - fórumon, nos, akkor eldöntöttem: közreadom 35 évvel korábbi történetemet, hogy érzékeltessem: (sajnos) nincs új a Nap alatt, avagy Bródy Jánossal szólva: „Ezek ugyanazok…”
Népszava fotó
Az akkori nagy nézettségű „Ablak” c. műsorra tekintek vissza. Az történt ugyanis – akkor még csak kéthetente volt adásunk, s a szokásos vetésforgó szerint épp fenn voltam a budapesti stúdióban –, hogy beolvastam egy Nagykőrösről érkezett levelet. A lényege az volt, hogy az induló dél-pesti kórház miatt meg akarják szüntetni a nagykőrösi kórházat. (Amelynek egyébiránt a város tanyavilágbeli vonzáskörzetét is beszámítva több tízezres pacientúrája volt.) A dél-pesti kórház meg a regnáló megyei MSZMP első titkár, Cservenka Ferencné és „hitbizományosai”, így az akkori egészségügyi miniszter „ügye” volt. Az első titkár asszony potentát, azaz elvtársi „hadúr”; szóval a dél-pesti kórház van, a nagykőrösi meg nincs tovább. A nagykőrösiek azonban nem így gondolták, ezért elküldték a háromezer aláírással megerősített tiltakozó levelüket az Ablak szerkesztőségéhez. Én olvastam be a stúdióban, s azt mondtam, két hét múlva visszatérünk rá. Úgy döntöttünk, elmegyek Nagykőrösre, a következő adás előtt tartandó tanácsülésre, amelynek egyetlen napirendi pontja épp ez az ügy lesz. Forgatunk és betesszük az adásba a riportot. Legalább is ebben egyeztünk meg a főszerkesztőmmel.
Szegeden kiírtam a forgatást arra a bizonyos napra, ám előtte két nappal jött az ukáz: nincs forgatás, de azért menjek el a tanácsülésre, készítsek egy anyagot, s azt majd elmondom Szegedről – az adásban. Azért ez egy kissé fura volt számomra, mert nem erről volt szó, de rendben. Kocsiba ültem, elmentem Nagykőrösre, s beültem a Városháza tanácstermébe. Magam mellé letettem a riportermagnómat, hogy tényanyagot rögzítsek a mondandómhoz. Vártam az ülés kezdetét. Egyszer csak megjelent valaki, s azt mondta, legyek szíves vele menni, mert a Mondok elvtárs – akkori megyei tanácselnök – szeretne beszélni velem. Mentem. Az elvtárs azzal kezdte: - A Cservenkáné elvtársnő megegyezett Nagy Richárd elvtárssal (akkori MTV-elnök), hogy itt nincs forgatás. - Hogy? Mi? Forgatás? – elképedtem kissé, s megkérdeztem: - Lát ön itt kamerát, lámpát, mikrofont? Itt nincs forgatás. - De magánál ott van egy magnetofon! - Jaaaa, igaza van, nálam valóban van egy riportermagnó, amely szalagos és „forog”, de ez csak azért van nálam, hogy legyen tényanyagom is a tanácsülésről. Hogy pontos lehessen a tudósításom. - Akkor is! Itt nincs forgatás! Ebben egyezett meg Cservenkáné elvtársnő és Nagy elvtárs! - mondta igen határozottan Mondok elvtárs. Mit tehettem, tudomásul vettem. Nem kapcsoltam be a magnót, de jegyzeteltem.
Persze a mai és a több évtizeddel ezelőtti történetnek van egy másik vetülete is. A nemzeti konzultációs fórumon forgatni szándékozó 444.hu videósának nemcsak megtiltották, hogy forgasson, hanem – mint azt az újságíró állítja – egy Sz. László nevezetű „hajjakend” a telefonját is elvette tőle, és a „tényanyagként” – ez esetben pusztán illusztrációként - használható fotókat is kitörölte a telefonról. Ami, ne cifrázzuk: cenzúra.
Vissza a múltba: hazamenve Szegedre, megírtam a tudósításomat. Abban maradtunk a főszerkesztőmmel, hogy délelőtt felküldöm telexen az anyagot. Megtettem. Ám kora délután visszajött avval, hogy ezt kell elmondanom az adásban. Megrökönyödve láttam, hogy oly mértékben-módon van meghúzva, megmásítva, hogy az már egészen másról szól, mint amit megírtam. Már az eleje: „Kedves nézőink! Két héttel ezelőtt tévesen tájékoztattam önöket…” A rohadt életbe, mi ez? Visszaszóltam telefonon. Nem, nem, én ezt nem mondom el! Akkor jött a válasz: De! (Később tudtam meg, hogy az általam írt anyagot bekérette a televízió elnöke, azt „megfuttatták” Cservenkánénál, akinek nagyon nem tetszett, így ment vissza az elnökhöz, tán ő is belevakarckodott, talán utasította is a szerkesztőséget – ez utóbbit nem tudom.) Mondtam újra: Nem! Majd a főszerkesztő: „Értsd meg, Zoli, ha nem mondod el, nincs adás! Ezek letiltják az élő adásunkat! Legalább száz ember munkáját veszélyezteted!”
No, akkor most mi a csudát csináljak? Ha nem vagyok hajlandó elmondani, akkor nincs adás. Ha nincs adás, még nagyobb balhé lesz, még nagyobb hangot kap és aztán jön a politika, odacsap, és végül majd engem rúgnak leginkább fenéken, nyilván rajtam csattan az ostor, mert valakinek el kell vinnie a balhét.
Szóval elmondtam, mert el kellett mondanom. S akkor nem tudtam mást kitalálni, minthogy olyan pofát - ha úgy tetszik fapofát - vettem fel, hogy éreztessem a nézővel: itt valami nagyon nincs rendben, nem a saját írásomat, véleményemet mondom.
Epilógus – rendszerjellemző: Azért a dolgot nem hagytam annyiban, mert nagyon bepipultam az egészen. Levelet írtam Nagy Richárdnak, hogy én ezt az egész eljárást kikérem magamnak. S, hogy nem is értem: mitől jó ez nekik. Mitől jó ez Cservenkáné elvtársnőnek, mitől jó ez a politikának? Hogy Nagykőröst és környékét majd úgy nevezik, hogy „Cservenka-puszta”?
Találkoztam is az elnökkel, szóban is elmondtam a tiltakozásomat, meghallgatott, majd nagyot harapott az almájába, és azt mondta: „Úgyse tudsz elérni ezzel semmit, úgyhogy hagyd a francba, b…meg!”
