Delhi;leprás;

- A leprás

Delhiben fiatal magyar orvosnővel megyünk a kórházba, ahol majd a kutatásait folytatja. Egy napja érkezett, még lelkes, az autóban egyfolytában áradozik, élete nagy vágya volt ez az utazás, évek óta készült rá, ez csodálatos, mondja, szenvedélyes hangon, csodálatos, reggel kinéztem az ablakon és rádöbbentem, hogy itt vagyok, abban az országban, ahová mindig is vágyódtam: Indiában!

Nem is válaszolok, annyi hasonló kijelentést hallottam már. Milyen könnyű nagyon szeretni vagy nagyon gyűlölni egy országot: amíg nem ismerjük.

- Álljon meg egy pillanatra - mondja az orvosnő, és keményen belemar a karomba.

- Mi történt? - kérdezem ijedten.

- Ott egy leprás - mutat a járdára, ahol a szokásos helyén ül egy fiatal férfi, csonka végtagokkal, rongyokba burkolva, ölében bádogpohár, nincs ebben semmi rendkívüli. Visszataszító látvány: nem lehet megszokni. Sok mindent meg lehet szokni ebben az országban. Ezt nem.

Kiszáll a kocsiból az orvosnő, legnagyobb meglepetésemre megtapogatja a leprás férfi kezének maradványait, aztán visszajön hozzám.

- Beülhetnénk? - kérdezi. - Elvinném a kórházba. Gyógyítható.

- Egy leprást? Még csak ez hiányzik! - felelem kétségbeesetten.

Ez a nő megőrült.

- Semmi baj - integet vidáman. - Akkor elviszem taxival.

Figyelem őket, a beteg férfi először tiltakozik, nem is nagyon értik egymást, de a magyar orvosnő kitartó és határozott, leküzdi az ellenállást, betuszkolja a taxiba.

Néhány nap múlva, egyik reggel éppen kilépek az iroda ajtaján, amikor meglátom a leprás férfit a kapu előtt. Integetne felém, de hát nincs karja, mozgatja a csonkot, mintha viszketne a hónalja. Tolmácsot is hozott magával, egy tiszta tekintetű, tízéves formájú mezítlábas kisfiút, aki hibátlan angolsággal szólít meg.

- A barátom arra szeretné kérni Önt, hogy segítsen rajta.

- Nem tudom, hogyan segíthetnék.

- Állítsa le az orvosnőt. Meg akarja gyógyítani.

- Lehetséges?

- Igen. Éppen erről van szó.

- Hát örüljön neki. Legalább egészséges lesz.

- De ő nem akar egészséges lenni. Ő leprás akar lenni. Most kezdett neki jól menni, és akkor jön ez az orvosnő, aki elront mindent.

- Mégiscsak jobb lenne egészségesen – mondom.

- Mihez kezdjen egészségesen? Írni, olvasni nem tud, nem ért semmihez. Mi lesz vele? A végén elpusztul! Most megszökött a kórházból, de meg fogják találni. Ez az orvosnő, ez biztosan megtalálja. És meggyógyítja. Aztán egészségesen már semmi esélye se legyen? Ezt akarja?

- Adok pénzt, utazzon el valahová.

- Ő nem akar elutazni. Az a sarok, az az övé.

- Akkor nem tudok segíteni - felelem. Röviden megbeszélik a dolgot egymás között, aztán a kisfiú megköszöni, hogy végighallgattam, elbúcsúzunk.

Másnap az orvosnő jókedvűen telefonált, újságolta, hogy megtalálta a szökevényt (az a kis huncut, kacagott a vonal végén); nem bírtam tovább hallgatni, letettem a kagylót.

Néhány hónap múlva, egyik szokásos vásárlásunk alkalmával, a város nagy piacán megszólít egy ismeretlen fiatalember.

- Emlékszik rám? - kérdezi nagyon tört angolsággal.

- Nem - felelem.

- Én voltam az a leprás.

- Gyönyörű lett - mondom elismerően. - Tökéletesen meggyógyult.

- Kuli vagyok a piacon - feleli ő csalódottan. - Dolgoznom kell. A doktornő tönkretette az életemet.