Tizenegy éves voltam, amikor életemben először szerelmes lettem, és úgy eluralkodott rajtam ez az érzés, hogy nem láttam, nem hallottam, csak lángba borult körülöttem a világ.
Tomi egy ideje megvár a suli előtt. Amikor kicsöngetés után végre meglátom, ragyogok a boldogságtól. A haja barna, a szeme fekete, az alakja tökéletes, tenyerében papírba csomagolt kókuszgolyót szorongat, a kedvencemet. Némán sétálunk az Úttörő tér felé, ahol leülünk egy padra. Átnyújtja a csomagot, kibontom, majd elfelezem a kókuszgolyót, és elmajszoljuk a magunk adagját.
Lesz kutyám, szólal meg. Nem szeretnél inkább macskát, kérdezem. Szó sem lehet róla, abszolút kutyapárti vagyok. Pedig a macska jobb, súgom, és hátravetem a hajam, s az égre emelem a tekintetem, hogy lenyűgözzem. Nem gyöngül el a csodálattól, nagyon is határozottan mondja: kutyám lesz, Katinka, és kész. Viszont először szólít így, igaz, korábban kijelentettem, hogy nem tűrök semmiféle becézést, de akkor még kis hülye voltam, és az egyébként is átmeneti állapot volt. Félig aléltan megismétlem magamban a szót, érzem, hogy itt kering a levegőben, és borzasztó büszke vagyok rá, annyira, hogy moccanni sem merek, nehogy elűzzem. Most megérinti az arcomat, ami még messze nem igazi simogatás, de fantasztikus hatással van rám, vadul kalapálni kezd a szívem, és ettől a pillanattól kezdve tudom, hogy Tomi a végzetem. Nem kellene akkor megölelnem? Lassan emelem a kezem és finoman a vállára ejtem. Nem olyan széles a válla, ahogyan képzeltem, de akkor is szép egy ilyen csontos kis váll. Ujjaim finoman kaparásszák, nem bánja, mert megsimogatja a kezemet, s ettől olyan könnyű leszek, hogy majd elszállok.
Kicsit oldalt hajtom a fejem, és akkor megcsókol. Legalábbis azt hiszem, hogy ez egy csók volt. Mindenesetre az ajkaink összeértek, és mozogtak, mozogtak legalább harminc másodpercig.
Indulnunk kell haza. Végigsétálunk a téren, nem merjük megfogni egymás kezét, de a kézfejünk néha összeér, csak úgy mellékesen. Megbotlom egy kőben, Tomi elkapja a karomat és kicsit visszahúz, nehogy elessek, én meg elhomályosult tekintettel, rogyadozó térddel lépdelek tovább, és összefolyik előttem minden, a fák, a hinták, a homokozó, mintha az egész játszóteret ráfestették volna egy festővászonra, és délutáni fényben fürdik minden.
Kiérünk az Üllői útra. A hatvanhármas villamos zörögve húz el előttünk, egy autó dudál, és a kipufogógázok kékes fényében széttörik a délutáni varázs. Nem merek Tomira nézni, félek, olyan lenne, mintha most találkoznánk először, mintha nem is ismernénk egymást. Lelassítom a lépteimet, s azt kívánom, bárcsak megint összeérne a kezünk, de Tominak most nincs keze a simogatáshoz.
Összeszedem a bátorságomat, és mint aki mentegetni akarja nyilvánvaló tévedését, kijelentem: a kutya is jó. Nyáron Kőbányára költözünk anyuval, feleli váratlanul. Döbbenten állok meg. Tomi egyszer már megosztott velem egy titkot, és azóta érzem, hogy cipeli magával ennek a súlyát, de sosem mertem faggatni, emésztett is emiatt a lelkifurdalás. Most azonban nagy levegőt veszek, lassan engedem ki, nyitom a szám: Megint megvert? Anyut is, feleli. Erről eddig nem akartam beszélni, de apám mindenkit megver, amikor dühös. És ha iszik, akkor dühös. De ez már nem számít, ennek vége, mert amikor kiderült, hogy nője van, akkor anyu végre eldöntötte, hogy elválik. Kapunk jogi segítséget, meg lelkit is. A gyerekvédelmis azt mondta apámnak, ha még egyszer hozzánk mer nyúlni, ha csak egyetlen ujjal is, akkor börtönbe csukatja. Apám azóta fogadkozik, hogy így, meg úgy, nem akar ő se nekem, se anyunak semmi rosszat, de anyu már nem dől be neki. Nagymama házában fogunk lakni, ez már el van döntve. És kapok végre kutyát, mert ott van kert is. Milyen kutyád lesz, kérdem. Vizslát szeretnék, de az sem baj, ha keverék lesz, tudod, azok a leghűségesebbek.
Ekkor elsírom magam. Könnyek csorognak végig az arcomon megállíthatatlanul, mintha egy zsilip nyílt volna meg, és megsiratom a pofonokat, amiket Tomi az apjától kapott, de megsiratok annyi minden mást is. Mi lesz, ha soha többet nem látom? Sajgó szívvel gondolok arra, hogy Kőbánya nagyon messze van, talán csak a szerb rokonaim meséiben létezik, akik ott telepedtek le, kit tudja, hány évvel ezelőtt. Aztán eszembe jut, hogy tegnap este az én szüleim is veszekedtek, és valami olyasmit vettem ki a szomszéd szobából átszűrődő beszédfoszlányokból, hogy apu széke alatt inog a talaj. Nem tudom pontosan, ez mit jelent, de biztos, hogy semmi jót, mert nem először hallottam, hogy apu emiatt „kész idegroncs”.
Összeszorítom a szám, nem akarok sírni. A macskák is hűségesek, nyögöm ki végül. Egymásra nézünk. A szeme mosolyog, de az arca komoly. Soha nem hagylak el, mondja, mint aki magában régen eljutott a következmények leglényegéig. Egyszerre minden tiszta és világos, már tudom, hogy örökre meghódítottam, és megkönnyebbülve sóhajtok fel. De mosolyogni csak akkor merek, amikor eszembe villan, mit is mondott nagymama. Nagyon meg kell ám becsülni az első szerelmet, mert könnyen lehet, hogy egyúttal az lesz az utolsó is.
