- Évente többször is körbeutazzák a Földet. Az elmúlt esztendőkben Magyarországra is eljutottak néhányszor. Emlékszik valamire az itt töltött néhány napból?
- A bevásárlóközpontok megmaradtak – válaszolta Jonte „Too Tall” Melvin, a Harlem Globetrotters hátvédje, aki 2003-ban végzett a baltimore-i CCBC-n, s aki 157 centiméteres „magasságával” a Harlem GT történetének legalacsonyabb játékosa. – És, hogy annyira kedvesek voltak az emberek. Éppen ezért alig várom, hogy visszamenjünk.
- Korábban volt ideje körülnézni a városban?
- Sajnos, kevesebb, mint kellett volna. Remélem, az idén több szabadidőm lesz, s eljutok majd az Operába is, és persze a Vásárcsarnokot sem hagyom ki, a múltkor is remek magyar ételeket sikerült megkóstolnom.
- A városnézés ezúttal is másodlagos lesz csak, hiszen négy mérkőzés vár a csapatára. Mitől más a Harlemben pályára lépni, mint egy átlagos, bajnoki mérkőzésen?
- A HG-ben játszani olyan, mintha minden nap a világ legjobb csapatában léphetnél pályára, és amellett, hogy elképesztő tudású társakkal vagy egy csapatban, még felszabadult is lehetsz, nem kell görcsölni. Ezért is fér bele, hogy a mérkőzések után nem rohanunk az öltözőbe, odamegyünk a nézőkhöz, autogramokat osztunk, fotózkodunk velük.
- A termete miatt, gondolom, elég behatárolt a szerepe a pályán.
- A legfontosabb feladatom, hogy felpörgessem a társaimat, és persze imádok trükközni. A kedvencem, amikor úgy szerzek kosarat, hogy közben pörgetem a labdát az ujjamon.
- Az interneten azt is olvasni, négypontos-specialista…
- A meccseinken négy egységet ér, ha valaki 30 lábnál, vagyis 18 méternél messzebbről talál a gyűrűbe. Nem egyszerű, de már egészen fiatalon felfigyeltek rá az edzőim, lenyűgöző, hogy a termetemhez képest igencsak messziről is pontosan célzok.
- Gondolom, a nézők is értékelik.
- És ez a legfontosabb! Hiszen azért játszunk, hogy szórakoztassuk őket. Lehet, hogy valaki éppen nincs a legjobb passzban, gond adódik a magánéletében vagy a munkájában, ám amikor eljön a mérkőzésünkre, legalább néhány órára megszabadul a gondjaitól, s önfeledten szórakozhat.
- A mérkőzéseik inkább a show-ról szólnak, a kívülállónak úgy tűnik, kevésbé fontos a végeredmény. Milyen a hangulat az öltözőben, ha nagy ritkán veszítenek?
- Fogalmam sincs: amióta itt játszom, még sohasem kaptunk ki… Egyfolytában nyerünk, s még mosolyogni is van időnk és erőnk.
- Ha nem a Harlemben játszana, hol kosárlabdázna legszívesebben?
- Ezen még sohasem gondolkodtam. Azóta Globetrotter akartam lenni, amióta gyerekkoromban láttam élőben a csapatot. Úgy érzem, arra születtem, hogy a Harlem tagja legyek. Pedig ez nem egyszerű, hiszen nemcsak jó kosarasnak kell lenned, de jó embernek és megfelelő személyiségnek is. Persze a legfontosabb, hogyan bánsz a labdával. Én hatéves koromban kaptam az elsőt, s szó szerint, még az ágyba is magammal vittem. Azóta is jó barátságban vagyunk… Néha eszembe is jut, mi lenne, ha cserélhetnék azzal az ellenféllel, aki engem fog a pályán. Képzelem, mennyire kiakadnék magamtól…
