Gyógypedagógus vagyok, évtizedeken át tanítottam különböző súlyosságú értelmi fogyatékos (sérült) gyerekeket, felnőtteket, foglalkoztam fiatalokkal. Ismerem a "nagy" intézetek munkáját, az ott dolgozó munkatársak felkészültségét - vagy annak hiányát -, az elmúlt 20 évben megismertem a lakóotthonokban élők életét és az ott dolgozók munkáját is. A "gödi dráma" helyszínéhez hasonló intézeteket korábban egészségügyi gyermekotthonnak hívták (Budatétény, Debrecen, Eger, Pálfa, stb). Leírni és elmondani könnyű, hogy a sérült gyereknek a legjobb helye a családban van, de ez nem mindig valósítható meg. Minden szülő, akinek értelmileg sérült gyereke van, azt kérdezi: mi lesz a gyerekemmel, ha mi már nem leszünk? Könnyű azt mondani, hogy meg kell szüntetni a nagy intézeteket, de ma már tudom, tapasztaltam, hogy a lakóotthon és lakásotthon is lehet jó is, meg rossz is. Ez elsősorban az ott dolgozó emberektől függ. Látva a gödi intézetben történteket, nem értem, hogyan működhettek idáig! Erre nincs mentség, nincs magyarázat. Ez olyan hiba, ami nem egy emberen múlt. A hírekből azt olvasom ki, hogy kevés volt a pénz, sok az egy főre jutó munka, a dolgozóknál a kiégés jelei mutatkoztak. Az értelmi fogyatékos személy is ember, akivel embermódon kell bánni, s csak az dolgozhatna ilyen intézményben, aki maga is ép ember, aki szeretni is tud. Mindezt csak azért írtam meg, hogy megnyugtassam a szülőket: nem a gödi a tipikus intézet! A szülők is emeljék fel szavukat, ha gyermekeikkel rosszul bánnak. Ne féljenek szólni – ha kiabálni kell az embertelenség ellen.